Ismét

Láttam magamat zuhanni, kívülről. Olyan furcsa, meghatározatlan, távoli érzés volt. Mintha ketté vált volna a lelkem és a testem egy pillanatra. De tudtam, hogy nem láthatja meg senki, nem veheti észre senki. Ezért elrejtettem egészen mélyen. Aztán olyan jól sikerült, hogy többé nem találtam meg én sem. Csak elmerengtem, mikor jött az újabb vihar…

És ahogy kavarognak a gondolataim kint sétálgatva az esőben – elveszve, mint aki nem tudja merre tart, épp úgy, mint azon a napon – nem értem, miért lesz nedves az arcom. Ismét, ma is… 

Not here

Az életem valahogy olyan üresnek tűnik, mintha hiányozna belőle valami - talán az, hogy itt lennétek velem?...

Minden napom ugyanolyan; monoton és unalmas. Sosem történik semmi, ami most úgy igazán boldoggá tehetne. Mostanában - vagy talán mindig is? - minden nap szürke és közömbös a számomra.

Valahogy bármi történik, sehogy sem jó. Bármit látok, bármit mondok, bármit csinálok az lényegtelen.

Bármerre is megyek, a világ ugyanolyan szürke marad...

Mert akikre igazán szükségem lenne, ők nincsenek itt, hogy kiszínezzétek a világom - így hát be kell érnem a fekete-fehérrel.

Mit jelent egyedül lenni?

Érezlek, és mégsem látlak,

Kiabálok, de senki sem hallja.

Összetörök belül, de

Ugyan, kit érdekel?

Hiszen úgysem tudja

Senki, úgysem érti

Senki, hogy mit jelent

Nekem egyedül lenni.

Nem azt, hogy egymagam

Vagyok, sokkal inkább

Azt, ha velem vagytok,

De mégsem. Én érezlek

Titeket, de ti engem

Nem, én kiabálok,

De ti nem hallotok.

Én meghalok belül,

De ti mindebből
Semmit sem láttok.