Ami nem múlik el soha

A legnehezebb döntéseket mindig a legnagyobb fájdalmak szülik.

Festékfoltok és a hold; a könyvek és a kávé illata; a kezed a neonfényben megvilágítva; a mosolyod; az ölelésed; az éjszaka, ami csak a miénk; a hangod; a szavaid; a vicceid; a kifogásaid; az álmaid; a vágyaid - a szíved. Ezek lesznek most az utolsó dolgok, amikre emlékezni szeretnék,

mielőtt végleg kitöröllek az egész életemből...

Pontosan egy évvel ezelőtt ezen a napon az életem teljesen megváltozott, mert te a részese lettél. Bejártad a világomat és én is a tiedet. A lényem részese lettél és ez sosem fog változni, akkor sem, ha most kizárlak az életemből teljesen. És bár legbelül megöl, mégis el kell hogy engedjelek. Az útjaink most elválnak és még így is hogy megteszem amit meg kell, tudom, hogy teljesen sosem fogjuk tudni elengedni egymást - hiszen ezért vagy a másik felem.

Egy kegyetlen és rohanó, folyton változó világban élünk. Ebben a világban az én valóságom most végtelenül szomorú és paradox módon szinte szürreálisan fájdalmas. Minden fekete-fehér körülöttem.

A valóság az, hogy nem vagy itt és tudom, hogy már nem is leszel. A valóság az, hogy olyan, minta meghaltál volna, mintha most is gyászolnálak téged. Az is valóság, hogy bár nem szereted, de mással vagy, mással osztod meg a lelked, másra mosolyogsz, mással nevetsz, másnak mondod ugyanazokat a szavakat amiket nekem mondtál korábban, csak üresebben. De valóság az is, hogy szeretsz - még most is, ezt jól tudom. Valóság az is, hogy én is szeretlek, még mindig.

Tudom, hogy sokszor túl sok vagyok és ugyanakkor túl kevés. Tudom, hogy sok hibát követtem el. Tudom, hogy volt hogy megbántottalak, pedig sosem akartalak. De te is megbántottál. Millió darabra törtél össze engem, a másik feled, úgy, ahogy még soha senki más. Olyan sebeket adtunk egymásnak, amik sosem fognak begyógyulni. És mégis, irónikus módon, még mindig szeretjük egymást.

Bár minden mindig változik, mégis akad olyan dolog, ami állandó.

Van, ami nem múlik el soha. Az, hogy szeretlek is egy ilyen közülük…

Why?...

Honnan jön a szomorúság? És miért marad itt?
Miért lágyan kellemes az érintése?
Miért olyan ismerős?

Miért? Miért vagyok szomorú?...
Hiszen annyi mindenért hálásnak kéne lennem.. és mégis itt van ez az érzés.
Nem tudom miért vagyok ilyen, nem tudom miért kerülöm el az embereket, nem tudom néha mi fáj, nem tudom miért nem eszek, iszok, nem tudom, nem értem. Nem értem önmagam.. És utálom, gyűlölöm, hogy ilyen vagyok.
Miért vagyok érzékeny? Ennyire nagyon nagyon érzékeny...
Miért nem tudtam ma mosolyogni? Pedig tudom, hogy csak egy döntés lenne, de mégis hagyom, hogy magával ragadjon ez az érzés és megfojtson teljesen.

Miért vagyok szomorú? Ok nélkül...
Miért vagyok ilyen?..

Ez a mi döntésünk

Egyszer szeretném bebizonyítani magamnak, hogy érdemes élnem...

Egyszer szeretnék felmenni veled egy irtózatosan magas helyre, ahol társaink csak a csillagok. Egy helyre, ahol teljesen szabadnak érezhetjük magunkat - ahol nincsenek korlátok, se feszültség, csak a szín tiszta szabadság. Egy helyre, ahol egy pillanat alatt véget vethetnénk mindennek, de mi mégis az életet választjuk - mert érdemes élnünk.

Csak lenéznénk a mélybe - még talán el is képzelnénk, hogy milyen volna repülni - miközben a felemelő szél bejárná köröttünk a finom nyári éjszakát. Kitárnánk a karjainkat és hagynánk, hogy az eleven levegő körbefonjon minket... 

Nem kell, hogy repüljünk, az álmaink majd szárnyalnak helyettünk is.

Álmok, amikért érdemes élnünk, és küzdenünk!

Egyszer szeretnék felmenni veled egy irtózatosan magas helyre, egy olyan elképesztően más világba, ahol bármi megtörténhet ha hiszünk. Egy helyre, ahol kezünkben a sorsunk, ahol véget is vethetnénk az életünknek, de mi mégsem dobjuk el magunktól - mert érdemes élnünk.

EZ A MI DÖNTÉSÜNK.

Választottam; a lehetetlent

Ilyen ez a világ. Az emberek csak aprócska pontok a mindenségben. Csak pár megtört lélek, akik mint bábok, könnyen irányíthatóak és befolyásolhatóak.. Mozdulnak azok szavára, akikről azt hiszik, "barát"...

Talán ez a sorsunk? Vagy miért történt így?.. Látom rajtad az álarcod, amint szépen lassan megrepedezik, majd végleg lehull rólad. Látom a szemedben azt, amit talán sokan mások képtelenek meglátni - pedig ott élnek melletted. De tudod én megértem; mert engem is körül vesz a nagy világ. A világ amely eltakar árnyékával, és a nagy sötétségbe a kiutat keresve rákényszerít; hogy irányíthasson.. Akik kijutnak nagy árat fizetnek a szabadságért. Nem marad más belőlük, csak egy 'üres test' egy lélek nélküli törött baba.. Akik pedig bennmaradnak csak kóvályognak az örök sötétségben, és még ha sokan is veszik körül is egyedül lesz.. Hát ez itt a baj.. A világ felemészt, és visszavesz, amit adott. Egyszerűen túl nagy ez a világ. Túl nagy még ahhoz is, hogy igazán megismerjük egymást..

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Te választottad a tétlenséget.
Egy lélek nélküli báb lettél...

Én egyedül maradtam a sötétben.
De választottam; a lehetetlent...

Döntések

“ A döntések, amiket ma meghozol, hatással vannak a holnapodra, úgyhogy dönts óvatosan, mert majd nem fogsz tudni visszamenni a múltba, hogy megváltoztasd ezt. ”

 

Már elindultam azon az úton; az én utamon. A fontos emberek nem voltak itt mellettem, egyedül indultam és egyedül is érek majd célba, ha sikerül. Amikor ezt tettem, hátat fordítottam nektek és az egész világnak. Elindultam szépen, lassan, előre a jövőbe. Tudtam mire vállalkozom. Nem tettem ellene semmit sem. Tudom hogy ha megfordulok és megteszem az első lépést el kell hagyjalak titeket, mégis elindultam, hogy megkeressem önmagamat. A céljaim vezettek, kísértek utamon. Mégis volt valami ami visszatartott. Éreztem, hogy vissza kell nézem, még egyszer, utoljára. Hátranézni, visszafordulni, mert úgy érzem ha végleg elmennék, itt hagynék valami nagyon fontosat. Megéri vajon nekem végigmenni a semmiségbe vezető úton, és mindezért otthagyni azt a nagyon fontos valamit?..