Pánikroham

Meg tudom csinálni - gondoltam. Aztán meg: ha nem is vagyok képes rá, akkor is meg kell tennem. És ahogy kilépek a külvilágba - ahol olyan rég nem jártam már - a lépteim remegni kezdenek. Csak annyit kérek Uram, senki se lássa meg rajtam, csak kérlek ne vegyék észre...

Élni fogok

Szeretnék elmenni - ha lehetséges volna. Önző módon elmenni és hátrahagyni mindent. Talán lehetséges is. Talán könnyebb, mint hinné az ember. De az arcom mosolyra született és én még mindig csak itt állok. Csöndesen, egy helyben, egyedül. Talán sírni tudnék, de még mindig csak mosolygok.

Minden okkal történik. Okkal vagyok itt és oka van annak is, hogy élhetek.

Nem megyek. Nem mehetek.

Még élnem kell.

Élnem kell.

Élni fogok.

Édesem

Szólalj meg kérlek! Üvölts kicsiny

Lélek, ahogyan csak bírsz...!

Tégy amit akarsz, csak adj jelet,

Hogy még egy kicsit is, de élsz.

Vegyél levegőt, tartsd bent, majd fújd ki.

Látod? Nem nehéz, csak kérlek lélegezz!..

Miért adnád fel? Hiszen olyannyira erős vagy...

Ne hagyj el kérlek, ne hagyj el.

Emlékszel, mennyi mindent túléltünk már?

Ne menj el, kérlek, ne menj el...

Nyisd ki a szemedet és láss.

Nézz körbe, érezd a színeket,

Mint levegőt az arcodon...

Hunyd le a szemed, és nyisd ki újra.

Mit látsz? Ezt nevezzük világnak?

Tudod-e, hogy én milyennek látom?

Hogy én mit látok? Mit érzek?

Hajnalban a nyári széllel táncolok,

És mikor lehullanak az égről a csillagok,

Mikor az éjszaka és a nappal csókot vált,

Én csak mélyen belélegzem, és érzem, hogy élek,

Versenyt futok a gondolataimmal a messzeségbe...

Mikor oda érek, megállok, és az égre kiálltok,

Szakad az ég, süvít a szél, ahogy a bőrömhöz ér

Az égbolt lángol fent, de a szívem még jobban,

Pörögnek az órák, múlnak a percek,

Menekül a nap a horizont alá..

Gyere velem, legyünk erősek együtt!

Látod? Érted? Én szabad vagyok

A gondolataim végtelen világában.

Látod? Nyitva van a szemed?

Érzed-e tavasszal a virágok illatát?

Hallod-e a reggel a madarak dalát?

Felnézel az égre? Úsztál már a felhőkkel?

Gyere, és fogd meg a kezem...!

Ez a világ túl kevés neked és nekem~

Gyere, és fogd meg a kezem,

Az én világom elég lesz nekem és neked,

Édesem ～

Ez a mi döntésünk

Egyszer szeretném bebizonyítani magamnak, hogy érdemes élnem...

Egyszer szeretnék felmenni veled egy irtózatosan magas helyre, ahol társaink csak a csillagok. Egy helyre, ahol teljesen szabadnak érezhetjük magunkat - ahol nincsenek korlátok, se feszültség, csak a szín tiszta szabadság. Egy helyre, ahol egy pillanat alatt véget vethetnénk mindennek, de mi mégis az életet választjuk - mert érdemes élnünk.

Csak lenéznénk a mélybe - még talán el is képzelnénk, hogy milyen volna repülni - miközben a felemelő szél bejárná köröttünk a finom nyári éjszakát. Kitárnánk a karjainkat és hagynánk, hogy az eleven levegő körbefonjon minket... 

Nem kell, hogy repüljünk, az álmaink majd szárnyalnak helyettünk is.

Álmok, amikért érdemes élnünk, és küzdenünk!

Egyszer szeretnék felmenni veled egy irtózatosan magas helyre, egy olyan elképesztően más világba, ahol bármi megtörténhet ha hiszünk. Egy helyre, ahol kezünkben a sorsunk, ahol véget is vethetnénk az életünknek, de mi mégsem dobjuk el magunktól - mert érdemes élnünk.

EZ A MI DÖNTÉSÜNK.

A piros fonál másik végén..

Este van. Odakint a város fényeiben ünnepel a sok sok ember, míg engem idehaza beborít a ragyogó sötét éjszaka.. Hallom a távolban a város zörejét, látom a tűzijáték távolban felvillanó vidám színfoltjait. Minden olyan számomra most, mint egy álom. A fantázia és a valóság egybefolyik, mint egy elkenődött, régi festmény.

Amíg tart az ünnepség, én csak némán kémlelem az eget és gondolkodom. Csak nézem, nézem a csillagos égboltot, amelyben szinte megszólalásig látlak téged. Minthogyha onnan néznél le rám.. Vajon te mit csinálhatsz most?.. - kérdem a csillagoktól, de választ nem kapok tőlük.. Talán nincs is szükségem rá. Már nincs, mert tudom hogy habár a dolgok nem alakultak jól, azért nem szabad összetörnöm. Küzdenem kell majd, hogy el tudjam viselni a hiányodat. De képes leszek rá. És remélem közben te sem hagyod el magad.. - gondoltam, majd egy egyszerű mosollyal, csöndben, hátat fordítottam a tűzijátéknak, az éjszakának, az egész ünnepségnek az összes emberrel együtt.. és igen, neked is.. 
Te neked, a piros fonál másik végén...