I love

I always thought I have to be special in order to be loved.

To have a value - I thought - I have to live like no one else. I have to think like no one else. I have to "be" like no one else... All or nothing - I thought. So I started to grow a deep desire for uniqueness inside me that made me terrified to the point I couldn't even talk about it.

Am I remarkable? What if I don't?

Most of the things I tried to achieve in my life was motivated by this great fear and desire. I saw them holding hands - my deepest dreams and greatest fears - every day, yet I wished it over and over again until I was pushing my limits. And then I failed.

And every time I fell back I thought: maybe that's the only thing I'm good at. Maybe I'm just unremarkable and that's it.

I've already seen and heard so many things. Most of them were lies.

But now I know:

Love makes people remarkable.

I'm still struggling with the feeling that I have to be special in order to be loved. But now I know it's not true, even if sometimes it sounds very real to me.

I'm an unusual girl, but most of all: I love.

I love and I am loved.

And that's what really matters.

Ez a mi döntésünk

Egyszer szeretném bebizonyítani magamnak, hogy érdemes élnem...

Egyszer szeretnék felmenni veled egy irtózatosan magas helyre, ahol társaink csak a csillagok. Egy helyre, ahol teljesen szabadnak érezhetjük magunkat - ahol nincsenek korlátok, se feszültség, csak a szín tiszta szabadság. Egy helyre, ahol egy pillanat alatt véget vethetnénk mindennek, de mi mégis az életet választjuk - mert érdemes élnünk.

Csak lenéznénk a mélybe - még talán el is képzelnénk, hogy milyen volna repülni - miközben a felemelő szél bejárná köröttünk a finom nyári éjszakát. Kitárnánk a karjainkat és hagynánk, hogy az eleven levegő körbefonjon minket... 

Nem kell, hogy repüljünk, az álmaink majd szárnyalnak helyettünk is.

Álmok, amikért érdemes élnünk, és küzdenünk!

Egyszer szeretnék felmenni veled egy irtózatosan magas helyre, egy olyan elképesztően más világba, ahol bármi megtörténhet ha hiszünk. Egy helyre, ahol kezünkben a sorsunk, ahol véget is vethetnénk az életünknek, de mi mégsem dobjuk el magunktól - mert érdemes élnünk.

EZ A MI DÖNTÉSÜNK.

Szétszakadás

Elhaladtunk egymás mellett. Némán. Érzések nélkül.
Csak a vállaink súrolták egymást - az is csak éppen hogy - mint gyengéd szerelmesek, akik félve mernek csak egymáshoz érni.
Csöndesen vonultunk el a messzeségbe, a távoli horizont felé - te a tied, én az enyém felé - két teljesen különböző irányba.

Ennyi volt? Csak egy pillanat az egész? Miért mentél el? Miért nem maradtál csak egy kicsit is tovább? Bárcsak többet tettem volna a barátságunkért... de csak hagytam, hogy elsétáljunk egymás mellett, mint hűvös idegenek.
És most már késő. Szótlanul állok, és hátra pillantok még - de nem látlak már. A távoli horizont elnyelte az alakod, és én, földbegyökerezett lábakkal állok itt, egyedül.

Sosem látlak már többé.

Olyan, mintha sosem léteztél volna...

Invisible bonds

"A láthatatlan vörös fonál azokat köti össze, kiknek végzetében meg van írva, hogy találkozzanak - függetlenül időtől, tértől és minden egyéb körülménytől. 

A fonal megnyúlhat vagy összekuszálódhat, de elszakadni sosem fog."

Minden nap egy ajándék az élettől. Minden perc, és pillanat. Ahogy azok a szép napok is, mikor megismertem őket. Valakiket, akikkel a sors hozott össze, hogy ott abban a pillanatban találkozzunk. Barátok. Valakik, akikkel képes voltam kialakítani egy láthatatlan, de mindennél erősebb köteléket.. Sosem fogjuk elfelejteni. Bármerre is járunk majd, ha külön utakon is, a pici piros fonál mindig ott lesz közöttünk.