Te vagy a bizonyíték, hogy képes vagyok szeretni

Az álmaink egy pillanatra találkozhattak. Hálás vagyok érte, hogy legalább ez az egy megtörténhetett. Bár mindent megpróbáltam megtenni, hogy ez a bizonyos pillanat örökké tartson, legbelül végig tudtam hogy az, amit az emberek "örökké"-nek hívnak, nekünk nem adathat meg soha...

Tudom, hogy ezek a sorok sosem fognak eljutni hozzád, ahogy a szavaim és az érzéseim sem. És talán könnyebb így. Könnyebb, mintha a szemedbe kéne néznem és úgy mondani el mindezt. Nem is hiszem, hogy képes lennék rá. Csak elvesznék a tekintetedben...

Pedig legbelül vágyom rá, hogy tudd, mennyire hiányzol, hogy mennyire fontos lettél nekem, hogy mennyire megszerettelek... de félek, ha elmondanám mindezt, azzal még azt is tönkre tenném ami eddig megadatott nekünk. Lehet, hogy csak egy pillanat volt, de még így is megérte. Köszönöm ezt neked.

Te vagy a bizonyíték, hogy képes vagyok szeretni - pedig könnyebb lenne ha nem...

My beautiful tragedy

Érezni akarok. Élni és érezni. Akkor is, ha kockázatos. Akkor is, ha fájhat. És bár elzártam a szívemet mindig is mindenki elől, nem szeretni mégsem tudtam. Olyan ez, mint a sebes folyó – és elsodor most is.

Igaz a mondás, hogy nincs biztonságos befektetés. Szeretni azt jelenti, hogy kiszolgáltatottá válsz. Ha megszeretsz valamit vagy valakit – legyen szó bármiről –, a szíved idővel biztosan össze fog majd törni. Az egyetlen módja, hogy elkerüld ezt, az ha soha nem adod oda a szíved senkinek és semminek. Ha elzárod a világ elől az önzőséged szekrényébe és még a kulcsot is eldobod. De abban a sötét, elzárt helyen meg fog változni, úgy, hogy a végén már te sem fogsz ráismerni. Való igaz, nem fog összetörni: helyette inkább törhetetlen, jéghideg kőszívvé változik majd...

Gyönyörű és szívszorító tragédia ez - kárhozatra íténi a saját szívemet, csak mert féltem szeretni. Ez egyszerre felnyitja a szemem, de félelemmel is tölt el. Mégis reménykedem. Tudom, hogy a félelem magányossá tesz, de én ez idáig mégis vállaltam. Hiszen úgysem értett meg senki sem igazán.

Vajon lesz valaha valaki, aki meg fog tudni érteni?...

Talán... valaha... egy nap majd lesz valaki, aki tényleg, őszintén képes lesz engem szeretni...

Talán... ki tudja?

Nem akarok szomorú lenni többé... akkor sem, ha elbukom

Írni akarok. De meg kell törnöm ahhoz, hogy képes legyek rá. Összetörni, majd összeszedni magam újra.

Szeretnék különleges lenni, de lehet valami különleges, ami nem elég jó? Hiába vágyok leírhatatlanul valami kimagasló és egyedi megalkotására, ha minden amire képes vagyok az csak az átlagos. Nem rossz, csak soha nem elég jó.

Érzem, hogy alkotni szeretnék. Bizonyítani, hogy különleges vagyok... de a saját szavaim árulnak el, ahogy szembe mennek mindazzal, amit érzek. És sosem tudom elég jól kifejezni magam.

De megint csak megpróbálom, hátha most születik valami új az összetört lelkem egy aprócska szilánkjából. Írni fogok, egészen addig, míg meg nem lepem vele saját magam.

És nem akarok szomorú lenni többé... akkor sem, ha elbukom.

Don't deserve a title

Csak ide-oda kapkodom a tekintem, ahogy cseperegnek az esőcseppek odakint az ablaküvegen túli tájon. 

Látod? Megint esik.

Idővel mindig elöntenek az érzések, merengek és közben újra felszínre tör bennem az az ismerős érzés. Nem tudom mi az. Nem tudom a nevén szólítani, pedig mindig körülölel. Így van ez, amióta az eszemet tudom. Örülhet a szívem és lehetek felhőtlen boldog, de idővel úgyis visszaköszönt majd az eső. Újra és újra, ahogy eddig is tette...
És én várni fogom.

Csenben ülök az ablakban és hallgatom a cseppek kocogását az üvegen. 

Egy. Kettő. Csepp. Három. És hallom ahogy csendben, finoman, egy újabb álmom tűnik tova.

De ki tudna parancsolni a víznek?...

Élni fogok

Szeretnék elmenni - ha lehetséges volna. Önző módon elmenni és hátrahagyni mindent. Talán lehetséges is. Talán könnyebb, mint hinné az ember. De az arcom mosolyra született és én még mindig csak itt állok. Csöndesen, egy helyben, egyedül. Talán sírni tudnék, de még mindig csak mosolygok.

Minden okkal történik. Okkal vagyok itt és oka van annak is, hogy élhetek.

Nem megyek. Nem mehetek.

Még élnem kell.

Élnem kell.

Élni fogok.

Me - no more

Drinking wine 

With plastic tears 

Falling down 

On my face. 

Will my dreams

Ever come true?

Or will them fall 

From that height?

Dreaming it all

Again and again

Won't help me

To reach them.

Darling you're

A way too far,

Like a bright star

From the pale sun.

Please don't leave

Me - no more,

I can't wait

For that long.

It's a curse

I can't breathe,

I feel too much,

More than I can bear.

Let me live

Only for you.

Forget my past,

Kiss my future.

Let me belive

For once more 

That you're true

As I see you...

Édesem

Szólalj meg kérlek! Üvölts kicsiny

Lélek, ahogyan csak bírsz...!

Tégy amit akarsz, csak adj jelet,

Hogy még egy kicsit is, de élsz.

Vegyél levegőt, tartsd bent, majd fújd ki.

Látod? Nem nehéz, csak kérlek lélegezz!..

Miért adnád fel? Hiszen olyannyira erős vagy...

Ne hagyj el kérlek, ne hagyj el.

Emlékszel, mennyi mindent túléltünk már?

Ne menj el, kérlek, ne menj el...

Nyisd ki a szemedet és láss.

Nézz körbe, érezd a színeket,

Mint levegőt az arcodon...

Hunyd le a szemed, és nyisd ki újra.

Mit látsz? Ezt nevezzük világnak?

Tudod-e, hogy én milyennek látom?

Hogy én mit látok? Mit érzek?

Hajnalban a nyári széllel táncolok,

És mikor lehullanak az égről a csillagok,

Mikor az éjszaka és a nappal csókot vált,

Én csak mélyen belélegzem, és érzem, hogy élek,

Versenyt futok a gondolataimmal a messzeségbe...

Mikor oda érek, megállok, és az égre kiálltok,

Szakad az ég, süvít a szél, ahogy a bőrömhöz ér

Az égbolt lángol fent, de a szívem még jobban,

Pörögnek az órák, múlnak a percek,

Menekül a nap a horizont alá..

Gyere velem, legyünk erősek együtt!

Látod? Érted? Én szabad vagyok

A gondolataim végtelen világában.

Látod? Nyitva van a szemed?

Érzed-e tavasszal a virágok illatát?

Hallod-e a reggel a madarak dalát?

Felnézel az égre? Úsztál már a felhőkkel?

Gyere, és fogd meg a kezem...!

Ez a világ túl kevés neked és nekem~

Gyere, és fogd meg a kezem,

Az én világom elég lesz nekem és neked,

Édesem ～

In Memoriam

Nem tudom miért, de ma úgy éreztem, hogy meg kell emlékeznem azokról az emberekről, akik már nincsenek mellettem, vagy már nem az életem részesei többé. Talán nagy hiba volt, de mégis egyben megérte. Mert még mindig fontosak, még mindig szeretem őket, és még mindig életben akarom tartani azokat a már régen elhalt kapcsolatnak sem nevezhető dolgokat - de nem is értem minek....

Biztosan az én hibám, hogy elhagy annyi ember, tudom, és sajnálom. Tényleg nagyon sajnálom, hogy ilyen nehéz eset vagyok. Igazából én sem tudom, hogy miért vagyok ilyen. Mindig mondom, hogy "ezért.." vagy "azért.." de igazából én sem tudom mit miért teszek néha.. Igazából megértem, hogy nagyon nincs rám szükség. Azt is megértem, hogy teher vagyok néha. Nem is kell, hogy gondoljatok rám.. Azt majd én megteszem - mert hogy mindig eszembe juttok. Igen, sokat gondolok rátok... még olyanokra is, akik sosem hinnék, hogy egyáltalán az eszembe jutnak. Még olyan emberek is, akiket csak egyszer láttam az utcán, vagy beszéltem velük - akik most már ha szembe mennék velük az utcán sem ismernének meg, a nevemet sem tudják, vagy talán még azt sem, hogy létezem... Igencsak sokan vagytok ilyenek.

De megpróbálom a jó dolgokat látni benne, és nem a hiányt. Köszönöm azt a sok kedves szót és emlékeket, amiket tőletek kaptam. Köszönöm a beszélgetéseket, a közös pillanatokat, a mosolyotokat, a hangotokat. Mindent. Köszönöm az álmaitokat, amikért én is küzdöttem idebent, hogy egy nap elérjétek. Köszönöm a veletek való kötelékeimet, még ha nem is tartottak  sokáig.

Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy nem tudlak elengedni titeket.. Valahogy olyan nehéz - pedig tudom, hogy ti hoztátok meg azokat a döntéseket. Az életetekbe pedig én nem szólhatok bele..

El szeretnélek engedni titeket, és nem is. Nagy hiba, vagy sem? Nekem mégis megéri - mert így legalább ez megmarad belőletek...

Sajnálom, hogy önző vagyok.. de én szeretni akarok.

..és ezt is fogom tenni.

Ez a mi döntésünk

Egyszer szeretném bebizonyítani magamnak, hogy érdemes élnem...

Egyszer szeretnék felmenni veled egy irtózatosan magas helyre, ahol társaink csak a csillagok. Egy helyre, ahol teljesen szabadnak érezhetjük magunkat - ahol nincsenek korlátok, se feszültség, csak a szín tiszta szabadság. Egy helyre, ahol egy pillanat alatt véget vethetnénk mindennek, de mi mégis az életet választjuk - mert érdemes élnünk.

Csak lenéznénk a mélybe - még talán el is képzelnénk, hogy milyen volna repülni - miközben a felemelő szél bejárná köröttünk a finom nyári éjszakát. Kitárnánk a karjainkat és hagynánk, hogy az eleven levegő körbefonjon minket... 

Nem kell, hogy repüljünk, az álmaink majd szárnyalnak helyettünk is.

Álmok, amikért érdemes élnünk, és küzdenünk!

Egyszer szeretnék felmenni veled egy irtózatosan magas helyre, egy olyan elképesztően más világba, ahol bármi megtörténhet ha hiszünk. Egy helyre, ahol kezünkben a sorsunk, ahol véget is vethetnénk az életünknek, de mi mégsem dobjuk el magunktól - mert érdemes élnünk.

EZ A MI DÖNTÉSÜNK.

Miért kell darabokra hullanunk, mondd?

Milyen csodálatos, összetett érzés: vágyni, hogy egy nap majd ott legyünk, ahol mindig is lenni szerettünk volna. Hátra hagyni ezt a nyomort, amiben most kell élnünk és csak szárnyalni az álmaink felé. De mindeközben élünk - hiszen élnünk kell - és darabokra hullanunk minden egyes nap, újra és újra...

Bármennyire is fáj, hát nem csodálatos érzés? Hogy mindig és mindig újra próbálkozunk, hogy sosem adjuk fel? Azt hiszem, talán ezért hívják a reményt veszélyes dolognak. Mert mindig a fülembe suttogja, hogy van tovább, hogy ne adjam fel, hogy kövessem az álmaim.

" Küzdj az álmaidért, és csak kövesd a szíved. "

És bár sokszor nehéz, mi mégis szaladunk tovább. Rohanunk az álmaink felé: a távoli, elérhetetlen, drága álmaink felé... Mert mi ilyenek vagyunk, ne kérdezd miért. Talán őrültek vagyunk, bolondok, nem normálisak, ebben a felszínes világban kitaszítottak, de nekünk legalább van valamink, amiért érdemes élni és küzdeni. És k

érdezheted, hogy miért kell darabokra hullanunk, mondd - hogy megértsük, hogyan kell repülni? Nem tudom, de egy nap meg fogom találni a módját - még ha szárnyak nélkül is...

Drága álmaim...

...Megint csak mi maradtunk - olyan megtörve, mint mindig.
Csak te és én.

Mi tevők legyünk? Úgy érzem túl nagy ez a világ nekünk...
Én nem bírom elviselni ezt tovább.
Istenem! Segíts kérlek, mert nem tudom mit vársz tőlem..
Nem tudom mit csináljak, nem tudom mit kéne tennem.
Egyszerűen már nem tudom mit szeretnél, hogy milyenné váljak..
csak azt érzem, hogy megölnek az álmaim, és a mások iránti túlzott szeretetem.

Miért kell itt élnem?
Itt a földön mindenki olyan furcsa.. én meg csak mint valami álmodozó élem az életem benne.. De miért is..?

Mi az én feladatom itt? Mit tegyek? Milyen legyek?...
Itt kell hogy hagyjalak titeket, édes álmaim?..
Nélkületek kell, hogy továbbmenjek?
Úgy tűnik többe már nem vagyunk elválaszthatatlanok egymástól~
..elhagysz végül te is, mint ahogy annyian tették már - és elhagylak én is téged.

És elmúlik majd...
szépen, lassan..
De már nem fáj.
Már nem fáj.
Már nem is érzek semmit sem igazán..

Láthatatlan világ

Bármerre is megyek, mindenki csak levegőnek néz... Az emberek csak elsuhannak mellettem az utcán, észre sem vesznek. De talán jobb is így.

Milyen sok elvárás van az életben. Szerencsétlenség, hogy pont én vagyok az a sok közül, akitől mindenkinél többet várnak. Elvárnak dolgokat, csakhogy büszkék lehesesenek rám. Az én álmaim nem számítanak nekik semmit sem; semmit az ég adta világon. "Jó érzés", hogy nekik csak a büszkeség számít. "Jó érzés", hogy csak úgy kezelnek, mint egy marionette-babát, amit úgy irányíthatnak ahogy nekik tetszik. De én nem bírom ezt tovább; nem leszek többé egy gyenge bábu! Nem hagyom magam; elszakítok minden fonalat amin eddig ráncigáltak. Szabad akarok lenni, hogy követhessem az álmaimat; mint színes pillangókat, míg el nem érem. de vajon képes leszek mindezt egyedül végigcsinálni? hisz olyan kevesen vannak, akik segíthetnének. A többi ember az utcán, vagy az iskolában mind csak levegőnek néz. Az emberek csak elsuhannak mellettem; észre sem vesznek. De talán jobb is így. ha örökre láthatatlan maradok, talán láthatatlan lesz a világ is az én szememmel. Szürkeség; homály.. Csak ez marad.

Ezerszínű fantázia

Mindenkinek megvan a maga fantázia világa. Egy hely, amire szüksége van az embernek, hogy el tudja viselni a fájdalmas valóságot, ami minden szörnyűséges nap körülölel minket. 

Én sok mindent szeretek csinálni annak ellenére, hogy sokan vannak akik ebben hátráltatnak, vagy elkedvtelenítenek. Nekem vannak álmaim, amik nagyon fontosak a számomra...
Szeretek festeni és rajzolni. Mert amikor alkotok, az olyan, mintha az egész világ megszűnne létezni körülöttem. Olyankor úgymond csak te vagy, a papírlap, meg a ceruza vagy ecset, esetleg még a halk zene a háttérben. De igazából az nem is számít, mert annyira belemerülsz abba amit csinálsz. Amikor alkotsz, nem érzékeled az idő múlását. Mikor a fantázia világodban tartózkodsz, nincs idő, se tér, csak te vagy és a saját kis világod. Ilyen az is, mikor festesz vagy rajzolsz; magával ragad, amit alkotsz..  Semmi, de semmi sincs a világon, ami ehhez fogható. Amikor rajzolsz, akkor a saját világodba kerülsz, a saját alkotásodba. És nincs annál jobb világ, mint amit te alkottál magadnak. Ezért nagyon rossz mikor kizökkensz abból a fantázia világból, és átkerülsz a reményekkel teli, szomorú és fájdalmas valóságba.

Egy lépéssel közelebb a boldogsághoz

“ A boldogság olyan pillangó, melyet ha kergetünk, soha

nem érhetünk el. Viszont ha leülünk csendben,

és várunk, idővel leereszkedik majd ránk. ”

A szépségük az, ami igazán megfog bennünket. Gyönyörűek, de sérülékenyek is egyben. Vigyáznunk kell velük, nehogy összetörjük őket. Egy elpusztult pillangó pont olyan hasztalan, mint egy ember összetört álmai. Becsüljünk hát meg minden apróságot és szépséget, mert minden kicsi jó cselekedet egy lépéssel közelebb juttat majd a boldogsághoz. Tanuljunk meg várni türelemmel, hogy egyszer majd rajtunk pihenhessen meg a boldogság gyönyörű pillangója.