December 31

Annyit gondolkodtam azon, hogy vajon írjak-e. Mert valahogy mindig is azt éreztem, hogy az év utolsó napja egy különleges nap. Inspirál, de sosem tér vissza többé. Mintha annak amit leírok, csak egyszer lenne hatalma, aztán megszűnik létezni, szépen, lassan.

Bár az emberek úgy tartják, hogy az új év új kezdetet hoz magával, és december 31-én mindenki őrült, boldog és ünnepel, számomra az év utolsó napja valamiért megmagyarázhatatlanul szomorú. 

Emlékszem, nekem a szilveszter mindig olyan volt, hogy a régi házunk ablakából néztem az eget vagy kimásztam az erkélyre - volt, hogy órákig ott lógtam pedig hideg volt kint - és csak csodáltam a csillagokat,  majd a tűzijátékot, majd újra a csillagokat. Gyönyörű volt, de mindig magányos. Minden évben, ott, ugyanazon a helyen lett nedves az arcom miközben mindenki ünnepelt körülöttem. Ők nem érzékeltek ebből semmit és mára már nekem is csak az a sós íz maradt meg az emlékeimben az átfagyott arcomról. Mégis, sok-sok éven át minden újév első napján magamban azt kívántam, hogy ne éljem meg a következő évet. 

De itt vagyok és tudom, eltűnik majd ez is… 

A ma elmúlik és nem lesz többé hatalma rajtam.

Mi van, ha sohasem volt?

Rémálmok fekete koronája

Rémálmok fekete koronája úszik a vízen. Velem szemben ül a király, akiben nincsen lélek. Téged néz most, nézi ahogy szenvedsz. Bárcsak elsodorna a víz, hogy felébredj újra! De félek, a démonok tudnak úszni és te csak szépen, csendben elmerülsz majd. Ott a víz alatt nem vár rád semmi más, csak a halál. Megérintenélek, de a kezed áttetszőbb a víznél, annál a fekete víznél ami elnyelni készül téged. Már a hangodat is csak tompán hallom, és arcod végleg eltűnik. Körülöttünk már csak a rémálmok fekete koronája úszik a vízen. Velem szemben ül a király, akiben sosem volt lélek.

Élni fogok

Szeretnék elmenni - ha lehetséges volna. Önző módon elmenni és hátrahagyni mindent. Talán lehetséges is. Talán könnyebb, mint hinné az ember. De az arcom mosolyra született és én még mindig csak itt állok. Csöndesen, egy helyben, egyedül. Talán sírni tudnék, de még mindig csak mosolygok.

Minden okkal történik. Okkal vagyok itt és oka van annak is, hogy élhetek.

Nem megyek. Nem mehetek.

Még élnem kell.

Élnem kell.

Élni fogok.

" Szeretnék elsétálni és kihúzni magamat az esőből, 
De nélküled nem tudok elmenni.
Szeretnék az állandó félelem és a véget nem érő kétség nélkül élni,
De nélküled nem tudok. "

Tudom, hogy a halált el kell fogadni, csak nehéz...

..és én még mindig csak gyenge vagyok legbelül.

I don't understand...

Néha előtör belőlem egy érzés - az a régi, de mégis égetően ismerős érzés. És fáj.. már nem úgy mint akkor, de még mindig. Olyan, mintha titokban mindig jelen lenne, csak elfojtanám belül... Egy tompa fájdalom... egy űr.

A Te hiányod.

..És nem értem miért várlak,

Nem értem, miért nem vagyok képes felfogni.

Nem értem miért történt így...

Nem értem miért van az, hogyha egyedül vagyok

Néha nedves lesz az arcom,

És nem értem.. nem értem....

Miért sírok?...

Mintha mindig csak haza várnálak...

Pedig te sosem jöhetsz már vissza közénk.

Már majdnem . . . majdnem éreztem valamit .

Szívemre hajtotta fejét a hold,

Olyan finoman, gyengéden.

Nem szólt, nem érintett,

De mégis tisztán éreztem.

Azt mondta, ez az otthonom,

Azt hazudta, ennyit érek,

És hogy Ő megért,

Hogy Ő az egyetlen.

De kell ez nekem?

Hiszen itt legbelül tudom,

Hogy nincs neki igaza..

Az áldozat az érzésekért

És az örök feledésért,

Megéri-e vajon?

Én tudtam, hogy nem igaz,

Tudtam, hogy hazug,

De mégis hagytam,

Hogy azt tegyen velem,

És azt tegyek magammal,

Amit Ő akar - és én hagyom..

Tudom, hogy az én hibám,

És ez a tudat megsebez,

Belül - ahogy kívül is.

Tiszta volt a víz,

De sötét is, mint a vér,

Mely úgy lüktetett bennem, 

Mint még soha talán...

És láttam az elmosódott

Csillagokat, s hallottam

Saját kétségbeesésem,

Éreztem az ereim suttogását,

Ahogy hívtak engem,

És a hideg fémet, 

Ahogy a bőrömhöz ért...

Feszített percek, önámítás,

Néma sikolyok, majd zsibbadtság..

Istenem, hát ma is elhittem,

Hogy tudok még érezni,

Hogy van mi fáj...

De megint csak tévedtem.

...

Holnap nem fogok.

Énbennem

Szívem dobbanása
Lelkem mély sóhaja,
Fejemben hangok zaja
A világunk romlása,
Mosoly az arcomon
Könny a szememben,
Mély érzelmeim
Itt a szívemben..
Elvágyódás, kín
És szent szabadság.
Távolság, de mégis
Közelség, ismerős
érzés.. szeretet?
Kételyek, fájdalom,
Öröm, de magány,
Sikoly és némaság,
Csönd, zsibbadtság.
Halálfélelem, de
Vágy is egyben.
Minden itt,
Énbennem.

Ez a mi döntésünk

Egyszer szeretném bebizonyítani magamnak, hogy érdemes élnem...

Egyszer szeretnék felmenni veled egy irtózatosan magas helyre, ahol társaink csak a csillagok. Egy helyre, ahol teljesen szabadnak érezhetjük magunkat - ahol nincsenek korlátok, se feszültség, csak a szín tiszta szabadság. Egy helyre, ahol egy pillanat alatt véget vethetnénk mindennek, de mi mégis az életet választjuk - mert érdemes élnünk.

Csak lenéznénk a mélybe - még talán el is képzelnénk, hogy milyen volna repülni - miközben a felemelő szél bejárná köröttünk a finom nyári éjszakát. Kitárnánk a karjainkat és hagynánk, hogy az eleven levegő körbefonjon minket... 

Nem kell, hogy repüljünk, az álmaink majd szárnyalnak helyettünk is.

Álmok, amikért érdemes élnünk, és küzdenünk!

Egyszer szeretnék felmenni veled egy irtózatosan magas helyre, egy olyan elképesztően más világba, ahol bármi megtörténhet ha hiszünk. Egy helyre, ahol kezünkben a sorsunk, ahol véget is vethetnénk az életünknek, de mi mégsem dobjuk el magunktól - mert érdemes élnünk.

EZ A MI DÖNTÉSÜNK.

Szétszakadás

Elhaladtunk egymás mellett. Némán. Érzések nélkül.
Csak a vállaink súrolták egymást - az is csak éppen hogy - mint gyengéd szerelmesek, akik félve mernek csak egymáshoz érni.
Csöndesen vonultunk el a messzeségbe, a távoli horizont felé - te a tied, én az enyém felé - két teljesen különböző irányba.

Ennyi volt? Csak egy pillanat az egész? Miért mentél el? Miért nem maradtál csak egy kicsit is tovább? Bárcsak többet tettem volna a barátságunkért... de csak hagytam, hogy elsétáljunk egymás mellett, mint hűvös idegenek.
És most már késő. Szótlanul állok, és hátra pillantok még - de nem látlak már. A távoli horizont elnyelte az alakod, és én, földbegyökerezett lábakkal állok itt, egyedül.

Sosem látlak már többé.

Olyan, mintha sosem léteztél volna...

Angyalok

• Kisfiú: Te egy angyal vagy?
• Lány: ..Tessék?
• Kisfiú: Anyukám azt mondta nekem, hogy azok, akiknek meg van jelölve a csuklójuk angyalok.
• Lány: Én nem vagyok...
• Kisfiú: Dehogyis nem! Anyukám azt mondta, hogy csak az angyalok bántják magukat, mert nem szeretnek itt élni a földön. Ez a világ tönkreteszi őket, túl érzékenyek mások és a saját fájdalmaikra is. 
• Lány: Tudod.. anyukád igazán bölcs.
• Kisfiú: Köszönöm. Ő is egy angyal, de ő már hazatért...
• 
  

In Heaven

- I'm going to leave now... 

- Don't leave.

- I'm going to come back, so...

- Liar... liar...

- No... don't you know how much I love you?

- Can't you show that love to me right now?

- I love you.

- Can't we love again?

Wiping away the miracle of seeing you

I won’t be able to live on

Even when I’ve escaped from every dream

The first time I saw your image

It felt like i was drowning in the raindrops of this world

From where am I watching you?

Forever

Even if there’s regret, there’s really no way of seeing you

Memory of a shadow

Moistness of a name

It’s there in that little memory

I can’t do it, really can’t do it

It’s like you’re by my side

Not waiting, I’m not waiting anymore

I’ll try again to say something

I’ll try again to leave some memory

Walking in the dreamscape

In my footsteps

Afraid to close my eyes

Don’t go, don’t leave

Can’t you remain by my side

Lies, all are lies

I can’t hear anything

Love you, I love you

Can’t you see that from one single line

Love you, I love you

Will you love me again

So fast, you have already clean forgotten

the tracks of finding you have also disappeared

This last path, adheres closely to my tears

again I inch a little closer (again it’s about the same)

(I’ve also changed)

You’re not here by my side

I’m going to go now

I’m going to go

Now i’m going to follow your path

Follow an endless path

Going everywhere to find you

I’m afraid that losing her will bring sadness

Don’t go, don’t leave

Can’t you remain by my side

Lies, all are lies

I can’t hear anything

Love you, i love you

Can’t you see that from one single line

Love you, i love you

Will you love me again

Don’t go, don’t go, can you remain here

Lies, lies, i can’t hear

I love you, i love you, can you see that

I love you, i love you, will you love me

Don’t go, don’t go, can you remain here

Lies, lies, i can’t hear

I love you, i love you, can you see that

I love you, i love you, will you love me

Don’t go, don’t go, can you remain here

Lies, lies, i can’t hear

I love you, i love you, can you see that

I love you, i love you, will you love me

I beg you, come back to me

Don’t go, don’t leave

Can’t you remain by my side

Lies, all are lies

I can’t hear anything

Love you, i love you

Can’t you see that from one single line

Love you, i love you

Will you love me again?

" Ha egyszer valamit elveszítettünk, az soha nem fog visszatérni, nem igaz? "

Gyűlölöm a halált, mert ott van mindenütt. Még olyan helyeken is, ahol nem gondolnád. Csak csendben figyel és vár a pillanatra amikor eljöhet valakiért. Számára ez egy játék, amiben csak is ő lehet a nyertes.

És tudom hogy fáj neked - szeretted - hiszen érzem én is. Bárcsak tudnék valahogy segíteni, de tudom hogy nagyon nehéz kitölteni azt az űrt...

De igyekezni fogok;
mert nem hagyhatom, hogy a fájdalom legyőzzön! ~

Solitude

Sírok..

Sírok..

Mindig csak egyedül...

Olyan nagy ez a világ...

És olyan sötét ez a szoba.....

Gyűlölöm magamat...

Utálom! Utálom!!..

Bár sohasem jöttem volna erre a világra..

Akkor minden sokkal könnyebb lehetett volna.....

Elegem van magamból.

Elegem van a családomból.

Elegem van mindenkiből és mindenből..

Mindig ez van.....

Hazudok magamnak.

Hazudok mindenkinek.

Minden nap mosolygok..

És sosem látja senki..

Az igazi arcomat...

Nem is kell hogy lássák...

Mert az álarcom elfedi...

És ez így van jól..

Ez így van jól nekem...

De akkor miért sírok?..

Miért reszketek?..

Miért félek?...

..Mitől félek?....

A világ végén

Emlékszem, milyen sokszor panaszkodtak nekem az emberek. Végighallgattalak titeket és ott segítettem, ahol csak tudtam. De úgy érzem már túl gyenge vagyok. Régen mindig is azt szerettem volna, hogy minden ember boldog legyen.. Meg akartam menteni mindenkit, pedig magamat kellett volna...

Itt vagyok, egyedül.. Csak ülök és lógatom le a lábamat a világ peremén. Mélyen a sötétségbe meredek, ami odalennt nyugtalankodik. Közben azon godolkodom, ugorjak-e vagy ne...

Utálom ezt az érzést.. Amikor már végre eldöntöttem, hogy levetem magamat a világ végéről, ez a bizonyos belső hang megszólal és bíztatni kezd, hogy még van remény. Furcsa módon mindig bedőlök neki, és elhiszem, hogy tényleg van.. De sajnos ez nem ilyen könnyű.. Most nem. Most az egyszer nem hallgattam rá.

Végül úgy alakult, hogy leugrottam...

Sötét volt és hideg.. és magány. Egyedül voltam odalennt. Szörnyű volt... Szörnyű volt, mert láttam dolgokat, amiket még legsötétebb rémálmomban se mertem látni. Végigfutott az életem minden egyes pillanata.. A szép emlékek, a rosszaságok, a fájdalmas és nehéz pillanatok;.. minden. Bármilyen rossz is volt odalennt, mégis maradni akartam.. Megakartam tudni az igazat... Az igazat magamról..

Már régen kiskoromban is nehéz eset voltam. Anyukám azt mondta, szeret, de nem tud velem mit kezdeni. Elvégre más vagyok, nem szokásos, nem a társadalom által meghatározott "normális". A szüleim sokszor nehezen tudtak kezelni. Körübelül 11 éves koromig nem is voltak igazi barátaim. Mindig is különc voltam. De szerettem egyedül lenni. Azomban teljesen mégsem sikerült elzárkóznom. Idővel lettek barátaim, akik képesek voltak mélyebbre látni a felszínnél.

Akárhányszor szereztem egy új barátot olyan érzés fogott el, mintha 'végre valaki szeretne'. De sajnos voltak olyanok is, akik a barátságot amit adtam nem értékelték. Elég sokan... Voltak akik csak szánalmasnak és gyengének tartottak, vagy épp semmibe vettek. Mindez nagyon fájt, de az tartotta bennem a lelket, hogy ez a sok ember talán nem is érdemli meg az én barátságomat. És mindemellett nekem ott voltak az igaz barátaim...

Köszönöm nektek ~

És ez volt az utolsó két szó ami elhagyta a számat.. Többé már nem voltak emlékképek. Se fájdalom, se csalódás, se könnyek, se boldog percek. Már nem fáztam, nem is féltem. Csak voltam, és néztem a világot külső szemlélőként. 

Láttam a sok halott embert, akik élni szerettek volna, de nem tudtak...

Ti, akik élők voltatok benne, csak most láttam igazán, hogy mennyire halottak voltatok igazából, ott legbelül..

Én döntöttem így, és nem bánom. Mert rájöttem, hogy az élet csak egy illúzió, ígyhát mindenki aki benne van, az is.. 

Nekem sosem volt az életem egy szomorú történet. Tőlem az élet nem vett el semmit; csak azt ígérte adni fog, de nem adott...

My reality

E z   o l y a n   r o s s z .   M i é r t   k e l l   í g y   é l n ü n k ?

Úgy érzem az élet nehéz. Minden egyes nappal nehezebb. Mikor a tükörbe nézek, látom, hogy az a valaki nem ugyanaz mint akit tegnap láttam. Mindenegyes nap változom..
Mindig, minden nap, csak tétlenül élek. Lélek nélkül tengődöm az élet és a halál közötti szörnyűséges űrben. Nincs aki mindig ottlegyen mellettem és egyben tartsa a törékeny lelkemet. Már egyre rosszabb. Teljesen kábultá váltam már. Lélek nélkül a szellemem csak reszket valahol...
Ha valaki megtalálná és visszavezetné, fölébredhetnék végre ebből a rémálomból..  
Ébreszd fel a lelkem, szólítsd a nevemen és ments meg ettől sötéttől, mielőtt elvesznék! Ments meg az ürességtől, mivé válok!..

Már tudom mi az ami mindig is hiányozott az életemből; és most hogy közelebb értem hozzá, nem akarom elveszíteni! Ne hagyjatok el, maradjatok itt mellettem.
Tegyetek valóvá, hogy ne csak egy álom legyek! Élni szeretnék.
Valaki.. Valaki ébresszen fel!
Ébreszd fel a lelkem, szólítsd a nevemen és ments meg ettől sötéttől, mielőtt elvesznék! Ments meg az ürességtől, mivé válok!..

F á z o m . .

M e r t    í g y    m i n d e n    o l y a n    h i d e g   é s   ü r e s . .

T i . . .
C s a k   t i   v a g y t o k   é l ő k   a   s o k   h a l o t t   k ö z ö t t . . .


Valaki segítsen; valaki ébressze fel..

Gondoltatok nélkül,

hang nélkül,

lélek nélkül;

k é r l e k   n e   h a g y j   i t t   m e g h a l n i . .

My immortal

Mindig azzal biztatom magamat, hogy érdemes küzdeni. 

Pedig valójában mindig csak csalódok. Csöndben, némán, idebent mélyen...

 

Mégis mit várok? Mit remélek még mindig?  Ha a világ olyan, mint egy hajó, talán már el is süllyedt volna. Az emberek annyira hazugok, önzők, és undorítóak tudnak lenni néha. Szinte csak csalódást okoznak és mindig megbántják egymást.

Én halhatatlanom; mondd, mit csodálsz bennünk? Miért szeretsz minket? Miért védelmezel nap mint nap? Talán nem látod milyen süllyedő hajó lett a mi világunk? Vagy pont, hogy ezért vagy itt velünk? Mit remélsz? Miért remélsz örökké? Csak csalódás már minden.. 

Tudom, hogy fáj, de ne bánkódj kérlek. Segíts ki innen, vigyél magaddal, mert nem akarok így élni. Én halhatatlanom, kérlek ne hagyj magamra.. soha többé.

" Kinek kell az ilyen élet? "

Képzelj el egy olyan élet, ami sokkal jobban fáj, mint a halál...

Valahogy úgy érzem, hogy minden egyes nap amit megélek egyre csak mélyebbre sodor egy sötét alagútban. Akik eddig ott voltak velem és világítottak, hogy megtaláljam a kivezető utat, most eltűnni látszanak.. 

Hirtelen aggódni kezdtem. Félni, hogy nem látom őket többet viszont. 

Bármit megtenni értük.. Egészen tegnaping.

" Hát nem veszed észre mennyire fontos vagy nekünk? " - Nem, nem veszem észre.. Nem látok már semmit sem, mert mikor szükség volt rátok nem voltatok velem. Tudom, hogy ami történt az nem a ti hibátok, de ami a legjobban fáj az az, hogy nem tudtátok: nem is az enyém. 

Egyszerűen nem értetek meg. De nem számít, hiszen én így is szeretlek titeket. Ti azon ritka emberek közé tartoztok az életemben akik előtt képtelen voltam rejtőzni.. Igen, az álarcom elhagyott tegnap. Gyűlölök sírni mások előtt, és mégis megtörtént... És ez baj. Mert így még gyengébb vagyok és félek, hogy ez a gyengeség végleg megöl.