Tizenhárom

November 13 idén egy hétfői nap. Emlékszem, tavaly ilyenkor vasárnap volt, mégpedig életem legszomorúbb vasárnapja. Hogyan is felejthetném el?

A lényem egy része meghalt azon a napon.

Hogy milyen érzes volt? Olyan mintha kitépnék egy létfontosságú szervedet - valamit, ami hozzád tartozik, valamit, ami nélkül nem tudsz élni többé, csak elviselni. Elviselni a létezést, elviselni mindig "csak még egy nappal többet".

Tizenhárom.

Ahol nincsenek szavak, ott a távolság üvölt csupán - ha már én nem tudok. Amúgy sem hallaná senki. És még ha hallanák is, tudom, te nem lehetsz köztük, innentől kezdve pedig semmi sem érdekel már. Nem marad semmi más, csak ez a fantom-fájdalom és hiány, valami után, ami már rég nem az életem része többé.

Van, ami mélyen legbelül nem gyógyul meg bennem soha.
Dolgok, amiket cipelünk magunkkal a sírig.

Tizenhárom.
"Csak még egy nappal többet".

És közben mégis újra meg újra reménykedek belül, hogy nem élem meg a következő évet.

Ami nem múlik el soha

A legnehezebb döntéseket mindig a legnagyobb fájdalmak szülik.

Festékfoltok és a hold; a könyvek és a kávé illata; a kezed a neonfényben megvilágítva; a mosolyod; az ölelésed; az éjszaka, ami csak a miénk; a hangod; a szavaid; a vicceid; a kifogásaid; az álmaid; a vágyaid - a szíved. Ezek lesznek most az utolsó dolgok, amikre emlékezni szeretnék,

mielőtt végleg kitöröllek az egész életemből...

Pontosan egy évvel ezelőtt ezen a napon az életem teljesen megváltozott, mert te a részese lettél. Bejártad a világomat és én is a tiedet. A lényem részese lettél és ez sosem fog változni, akkor sem, ha most kizárlak az életemből teljesen. És bár legbelül megöl, mégis el kell hogy engedjelek. Az útjaink most elválnak és még így is hogy megteszem amit meg kell, tudom, hogy teljesen sosem fogjuk tudni elengedni egymást - hiszen ezért vagy a másik felem.

Egy kegyetlen és rohanó, folyton változó világban élünk. Ebben a világban az én valóságom most végtelenül szomorú és paradox módon szinte szürreálisan fájdalmas. Minden fekete-fehér körülöttem.

A valóság az, hogy nem vagy itt és tudom, hogy már nem is leszel. A valóság az, hogy olyan, minta meghaltál volna, mintha most is gyászolnálak téged. Az is valóság, hogy bár nem szereted, de mással vagy, mással osztod meg a lelked, másra mosolyogsz, mással nevetsz, másnak mondod ugyanazokat a szavakat amiket nekem mondtál korábban, csak üresebben. De valóság az is, hogy szeretsz - még most is, ezt jól tudom. Valóság az is, hogy én is szeretlek, még mindig.

Tudom, hogy sokszor túl sok vagyok és ugyanakkor túl kevés. Tudom, hogy sok hibát követtem el. Tudom, hogy volt hogy megbántottalak, pedig sosem akartalak. De te is megbántottál. Millió darabra törtél össze engem, a másik feled, úgy, ahogy még soha senki más. Olyan sebeket adtunk egymásnak, amik sosem fognak begyógyulni. És mégis, irónikus módon, még mindig szeretjük egymást.

Bár minden mindig változik, mégis akad olyan dolog, ami állandó.

Van, ami nem múlik el soha. Az, hogy szeretlek is egy ilyen közülük…

Head and heart

You are the hole in my head

You are the space in my bed

You are the silence in between

What I thought and what I said

You are the night-time fear

You are the morning when it's clear

When it's over you're the start

You're my head, you're my heart

Lassan tűnik el...

“Minden ember szívében van egy Isten alakú űr, melyet sohasem lehet betölteni semmilyen teremtett dologgal.”

Úgy fáj, hogy ilyen üres vagy... Minél inkább szetetnél szeretve lenni, annál inkább veszíted el önmagad - szépen lassan. Tudom milyen ez, mert én is voltam valaha üres. Azt mondod “tapasztalt” vagy és ez tesz azzá aki vagy, de szerintem nem hozzád ad, hanem bizonyos értelemben elvesz belőled. Tudom, hogy könnyebb abban hinned, hogy ettől leszel igazán “te”, de a “te” valójában már réges-régtől fogva létezik: a világunk teremtése óta. Azt mondod mindig minden változik, te is változol, ahogy egyre tapasztaltabb leszel az életben. Tény, hogy mind változunk, formálódunk - ez igaz. De vannak bizonyos dolgok, amiket soha senkinek nem kellett volna megtapasztalnia. Ezek olyan dolgok, amik megfosztanak minket valamitől, amit úgy hívunk: “a valódi én”.

Valahol mélyen minden ember tudatában jelen van egy magasabb szintű lénnyel való kapcsolat igénye és lenyomata. Ez lehet erős áhítozás, vonzás érzete a természetfölötti és/vagy a tökéletesség után, amit nem birtokolhatunk, de aminek a vonzerejét és hiányát érezzük. Mély sóvárgás az igazság és az élet értelmének megismerése után. Sokan keresnek valami önmaguknál nagyobbat, hatalmasabbat - szeretnének imádni valakit. Ha nem hiszed, nézz ki egy focimeccsre vagy egy koncertre. Az imádat vágya abban gyökerezik, hogy Istennel való közösségre vagyunk teremtve és nélküle nem tudunk teljes mértékben elégedettek, beteljesültek lenni.

Blaise Pascal szerint az emberi üresség és vágyakozás megtapasztalása az emberiség igaz sorsának mutatója. Minden emberben ott van a nyoma, lenyomata egy igaz boldogságnak. Van egy űr az emberi természeten belül, amit csak Isten tölthet be, ezért is nevezzük azt Isten-alakú űrnek. Azért ültette belénk Isten, hogy magához vonzza az embereket. Csak valami végtelen, változatlan, igazi jó töltheti be, azaz Isten.

Az a tény, hogy Isten kielégít bizonyos emberi igényeket és teljesít bizonyos vágyakat, nem azt bizonyítja, hogy nem létezik. Ellenkezőleg. Ne redukáljuk agyi fiziológiás szintre a magyarázatot. Olyan ez, ahogy a naplemete észleléséhez köze van annak, hogy van szemünk, ám nem merül ki ebben. A naplemente szépségének meglátásához nemcsak szemre van szükségünk, de az élményhez a Napnak is léteznie kell. Az istenhithez is köze van az emberi igényeknek és vágyaknak, de nem merül ki ebben. A vágyunk nem cáfolja, hogy az élmény forrása Isten. Az előítélet, ha valaki figyelmen kívül hagyja ilyen sokak élményét azon az alapon, hogy tud egy gyenge ám tudományos nyelvezettel megfogalmazható alternatívát. Én nem vonnám le azt a következtetést, hogy Isten nem létezhet, csak azért, mert úgy érezzük, szükségünk van rá. Valószínűbb, hogy az Isten alakú űr annak a bizonyítéka, hogy valóban lelki, szellemi lények vagyunk. Inkább arra mutat, hogy Isten létezik és hajlandó megismertetni velünk önmagát.

Mélyen legbelül olyasmire vágyunk, ami megtartja a lelkünket, ami több az anyagiaknál. Valami, ami túlmutat az evilági értékeken.

Istennel való kapcsolatra és “a valódi énünk”-re vágyunk. Mindjájunkban ott van “az a bizonyos űr” és mind különböző dolgokkal próbáljuk kitölteni. Te a művészeteddel, a szerelemről alkotott képeddel, az ideáiddal, az optimizmusoddal, az álmaiddal, alkohollal és szexel. De sosem leszel teljes, mert rossz helyeken keresgélsz.

A fogyó hold lassan tűnik el...

Bárcsak azt mondhatnám, hogy az a nő majd kiegészít - de sosem fog tudni. És ez nem az ő hibája. Egyszerűen csak nem képes rá. Ahogy neked sincs hatalmad őt valójában boldoggá tenni.

Nem vagytok elegek egymásnak.

Átutazók vagytok, akik rosszkor rossz helyen keresgélnek - egymásban.

A lány a sötétben

Vannak dolgok, amiket sosem mondunk ki,

mert könnyebb nélkülük és dolgok, amiket sosem

teszünk meg, hiába is vágyunk rájuk…

Tudom, hogy így próbálsz meg elengedni és olyan önző vagyok, mert gyűlölöm mikor ezt teszed. Pedig semmi jogom sincs nálam tartanom a szíved. Túl értékes ahhoz, hogy én vigyázzak rá.

Bárcsak ne engednél el - nem felejtenél el és adnád a szívedet másnak -

de ilyen önző nem lehetek, hogy erre vágyjak.

Bárcsak lehetnék egy kedves emlék neked.

Másra már nem is vágyom - úgysem lehet.

Bárcsak úgy emlékeznél rám, ahogy megismertél: a lány a sötétben, akinek nem láttad hogy ragyognak a szemei,

de tudtad, mert legbelül már ismertél.

“Enyém a szíved

Tiéd az enyém

Rendben?”

Nem hiszem, hogy képes leszek kitépett szívvel tovább élni, de megígérem, hogy meg fogok próbálni tovább létezni.

A fiú a regényből

Azt hiszem ez volt a sorsunk, hogy ennél tovább ne jussunk el soha - de nem tudhatom. Rád mindig úgy fogok emlékezni, mint az első nagy szerelmemre, a fiúra a regényből, aki számomra sosem lehetett valóságos.

A vasárnapokról majd mindig eszembe jutsz, mikor mondtad, hogy Neked általában mindig üresek és magányosak a vasárnapjaid. Pedig egy ilyen üres napon találkoztunk mi is és az teljesen más volt, mint a többi vasárnap. Megváltoztatott bennem valamit. 

A késő esti sétákról, a holdról, az éjszakáról, egy dalról, de még a magányos estékről is mind te jutsz eszembe. Ha főzök, Rád gondolok - hogy Te sosem követed a recepteket, mindig csak úgy random alkotsz valamit -, ha borozom olyan, mintha Veled innék. Zöldalma, gin, fenyő, sündisznó, viccek, romkocsma, kávé és könyvek, tengernek gyümölcsei és a szomszéd macskája. Képek, polaroidok és elmosódott festmények, szoros ölelések, emlékek és a savanyúság illata. Délutáni pihenő - szinte mintha együtt aludnánk - és a tekinteted. A szemeid amiben akarva-akaratlanul nem egyszer vesztem el. 

Hányszor tervezgettük hogy majd hol és mikor látjuk újra egymást, de legbelül mindig féltem, hogy nem lesz több “újra”. Nem is lett.

Tudod, nem telik el nap, hogy ne jutna eszembe a mosolyod, a hangod, a nevetésed, az, hogy volt idő mikor boldognak láthattalak. Most már tudom, hogy ez mind ajándék volt. A sok kedves emlék - és közben merengek -, vajon eszedbe jutnak ezek Neked is?.. Hálás vagyok, hogy megismerhettelek Téged, még ha most irtózatosan fáj is ez az egész. De ez nem a Te hibád. Sosem tudnék haragudni Rád.

Elválás - tudom, hogy vége kell legyen - talán el sem kezdődött igazán. Féltem a közeledéstől és tudtam mindvégig, hogy a mi szerelmünk lehetetlen, de elveszíteni sem akarlak soha. Most mégis el kell engedjelek és hagynom kell, hogy Te is elengedj engem.

Ég veled drága kicsi szívem - Hihetetlenül, nagyon nagyon szeretlek!

Egy másik világban együtt vagyunk; egy regényben Te és én -

Csak mi ketten.

Túl mindezen

Lehet valakit úgy is szeretni, hogy messze van, úgy is, hogy nem ölelhetem most meg. Úgy is, ha ő épp haragszik rám, megbántódott, vagy idővel talán már el is felejtett engem. De ha én igazán szeretem, akkor az túlmutat mindezen. Akkor is, ha esetleg ő többé már nem úgy szeret engem, mint én még mindig őt - és el kell engednem..

Imádkozni valakiért, na az már igazi szeretet. Akkor is ha, ha ő sosem tudja meg.

Sosem tudja meg, hogy mennyire nagyon szeretem.

Our tragedy

May the stars

Can tell 

What we

Could have been.

Ott alszom el, ahol először találkoztunk

Ez a park valahogy mindig teles-tele van emberekkel, de én mégis csak téged látlak benne - pedig nem is vagy itt.

Vannak helyek, amiket összekapcsolunk bizonyos emberekkel, emlékekkel. Nekem ez a hely az egyik ilyen. Ha épp arra sétálok, eszembe jutsz róla. Nem tudom, ez szánalmas vagy szép-e. Talán mindkettő egyszerre.

Ahogy leülök oda, az enyhén vizes fűbe, látom, ahogy az alakod megjelenik a horizonton. Nézlek, szemben a ragyogó nappal: nem látom jól, de mintha mosolyognál rám. Nem tudom, hogy vajon tényleg te vagy-e az, vagy csak a bortól mámorodva képzelgek. Lassan lecsukódik a szemem és nem látok - nem látok többé már semmit sem.

Ott alszom el, ahol először találkoztunk.

Sweet little illusions

A napra szerettél volna nézni, de te csak a holdat láthattad bennem. Ez vagyok én és ha valami rendkívülit vártál, sajnálom, hogy csalódnod kellett. 

Én nem vagyok különleges.

Én olyan vagyok mint a hold - árnyéka csupán a napnak - aki szívén hordja az ég minden csillagát, míg el nem jön a hajnal. Akkor megszűnök, meghalok - újra és újra, minden reggelen - és te nem láthatsz többé. Láthatatlanná válok és csak mikor megint leszáll az éj találhatsz rám újra. És akkor, az éjszaka sötétjében azzá válok amivé te alkotsz. Olyanná formálsz képzeleteddel amivé szeretnél. Hiheted, hogy én vagyok a nap, az életet adó fény, de attól én még mindig csak hold maradok: fakó, sápadt megismerhetetlenség.

I don't understand...

Néha előtör belőlem egy érzés - az a régi, de mégis égetően ismerős érzés. És fáj.. már nem úgy mint akkor, de még mindig. Olyan, mintha titokban mindig jelen lenne, csak elfojtanám belül... Egy tompa fájdalom... egy űr.

A Te hiányod.

..És nem értem miért várlak,

Nem értem, miért nem vagyok képes felfogni.

Nem értem miért történt így...

Nem értem miért van az, hogyha egyedül vagyok

Néha nedves lesz az arcom,

És nem értem.. nem értem....

Miért sírok?...

Mintha mindig csak haza várnálak...

Pedig te sosem jöhetsz már vissza közénk.

“ Még ha rossz kedvem is van, tudok valamin mosolyogni ”

“ Mások furcsának tartanak... ” – Emlékszem régen ez mennyire rosszul esett. Akkor még elég fiatal voltam és sok mindent nem értettem. Panaszkodtam, mert fájt az, ahogy az emberek többsége viszonyult hozzám... Mára már tudom, hogy különcnek lenni áldás. És az, hogy veled lehettem különc – még ha csak egy kis időre is lehettünk barátok – egy ajándék volt számomra. Köszönöm ezt neked.

“ - Mások furcsának tartanak... – mondtam.
 
- Én nem tudnálak annak nézni. – mondtad, majd folytattad. – Számomra te normális vagy. Picit őrült, de pont ez a jó. Nem unatkozom miközben beszélünk. Még ha rossz kedvem is van, tudok valamin mosolyogni... ”

Azt hiszem, én is kicsit átvettem ezt a szokást. Legyek bármilyen rosszul is lélekben, valami mindig lesz, ami megmosolyogtat. Akár egy személy, vagy egy emlék, vagy csak egy apró jele a létezésnek, a friss levegő, a naplemente – bármi. Már lassan kezdem megérteni, hogy az embert mindig éri valami veszteség, valami ami tönkremegy, valaki aki elmegy.

Tudom, hogy ennek így kellett történnie, és nem mondom, hogy nem hiányzik, de elfogadtam. Számomra ez örökre egy olyan emlék marad, amely egyszerre mosolyogtat meg és szorítja össze a szívem. De tudom, hogy a boldogság nem a körülményeinktől függ, így még ha rossz kedvem is lesz, akkor is tudok majd valamin mosolyogni.

Elérhetetlen világ

❝ Örökre együtt fogunk maradni, megígérem...

   Együtt, efelől semmi kétség...

 

         

...ezt hittük. ❞    

Régen nem gondolkoztam azon, hogy mi is az, hogy barátság. Talán mivel nem volt alkalmam megtapasztalni nagyon, így nem is érdekelt. De aztán, olyanokat ismertem meg, akik nagyon fontosak lettek a számomra. Már nem úgy gondolkoztam mint azelőtt, mert ott voltak ők. Ők, akik megértették velem: a barátság nem csak egy szó. Tartozni akartam valahová, valakik közé, akik a barátaim. Egy olyan világnak akartam a része lenni, ami csak belőlünk áll. Mint egy csapat, mint egy család. De sajnos rá kellett jönnöm, hogy bármennyire is szerettem volna, én talán sosem tartoztam közétek. Mert hiába mondtam, és mondtátok, hogy mi bármire képesek lennénk a másikért, mégis mindig ott volt a távolság köztünk. A ti világotok csodálatos volt, de számomra elérhetetlen..

E g y   v i l á g   a m i b e   n e m   l é p h e t t e m   b e . . 

E g y    v i l á g ,   a m i b e n    n e m    l é t e z i k

t á v o l s á g .

Soha véget nem érő sorok...

Nem.. nem tudod, hogy milyen érzés!

Ezek az önző szavak végül megint csak nem voltak képesek elhagyni a számat.... 

Csak magamban tartottam őket, ahogy sok minden mást is. Édes mindegy - gondoltam - hogy egyel több, vagy kevesebb titok van idebent, bennem.

És csak reménykedtem, még mindig.. és mindig.. és mindig... hogy még hallok felőled valaha. 

Invisible bonds

"A láthatatlan vörös fonál azokat köti össze, kiknek végzetében meg van írva, hogy találkozzanak - függetlenül időtől, tértől és minden egyéb körülménytől. 

A fonal megnyúlhat vagy összekuszálódhat, de elszakadni sosem fog."

Minden nap egy ajándék az élettől. Minden perc, és pillanat. Ahogy azok a szép napok is, mikor megismertem őket. Valakiket, akikkel a sors hozott össze, hogy ott abban a pillanatban találkozzunk. Barátok. Valakik, akikkel képes voltam kialakítani egy láthatatlan, de mindennél erősebb köteléket.. Sosem fogjuk elfelejteni. Bármerre is járunk majd, ha külön utakon is, a pici piros fonál mindig ott lesz közöttünk.