Ismét

Láttam magamat zuhanni, kívülről. Olyan furcsa, meghatározatlan, távoli érzés volt. Mintha ketté vált volna a lelkem és a testem egy pillanatra. De tudtam, hogy nem láthatja meg senki, nem veheti észre senki. Ezért elrejtettem egészen mélyen. Aztán olyan jól sikerült, hogy többé nem találtam meg én sem. Csak elmerengtem, mikor jött az újabb vihar…

És ahogy kavarognak a gondolataim kint sétálgatva az esőben – elveszve, mint aki nem tudja merre tart, épp úgy, mint azon a napon – nem értem, miért lesz nedves az arcom. Ismét, ma is… 

Don't deserve a title

Csak ide-oda kapkodom a tekintem, ahogy cseperegnek az esőcseppek odakint az ablaküvegen túli tájon. 

Látod? Megint esik.

Idővel mindig elöntenek az érzések, merengek és közben újra felszínre tör bennem az az ismerős érzés. Nem tudom mi az. Nem tudom a nevén szólítani, pedig mindig körülölel. Így van ez, amióta az eszemet tudom. Örülhet a szívem és lehetek felhőtlen boldog, de idővel úgyis visszaköszönt majd az eső. Újra és újra, ahogy eddig is tette...
És én várni fogom.

Csenben ülök az ablakban és hallgatom a cseppek kocogását az üvegen. 

Egy. Kettő. Csepp. Három. És hallom ahogy csendben, finoman, egy újabb álmom tűnik tova.

De ki tudna parancsolni a víznek?...

El nem álló eső

“ A bánat a világ csendje. Olyan, mint a csendes eső, ami soha nem áll el. Azt mondják, a bánat megváltoztat. Tudom, hogy megváltoztat. De mivé? ”

Az utcák mind vizesen álltak. Halkan, szomorkásan hullatta könnyeit az ég. Az emberek többsége ilyenkor átveszi ezt a 'nyomasztó' hangulatot. Persze mindig vannak olyanok, akik szeretik az esőt. Mint például én. Szeretek hosszasan sétálgatni a vizes utcákon. Valahogy megkönnyebbüléssel tölt el az eső látványa. Olyan szép, de egyben szomorú is. 

Eső után azt hiszem olyan a hangulatom, mint mikor hosszas sírás után megkönnyebbülök. Még a természet is felfrissül, megtisztul. Ismét készen áll egy újabb napra, egy lépéssel közelebb érve a fagyos, hideg télhez.