The world we live in

Annyi minden változik és tudod szeretném megérteni az engem körül ölelő világot, de annyira nem az enyém, hogy néha azt érzem, képtelen vagyok rá.

Lebegek, mint egy utolsó kívülálló. Lebegek a vizek felett.

Lassan átfúj a szél áttetsző testemen. Lélegzem és eggyé válok a levegővel.

Annyi minden változik és mindnyájan szeretnénk megérteni a rajtunk kívül eső világot, és bár én értem hogy lett ilyenné, eggyé válni vele sosem tudnék - képtelen lennék rá. Ez a világ nem az enyém és nincs értelme azzá sem tennem. Nem is tudnám. 

Ez a világ sosem értett meg. Képtelen rá.

Elvágyódás

Néha rám tör egy undorítóan önző érzés, hogy el akarok menni. Elmenni innen, világgá szaladni és soha-soha meg nem állni.. Nem tudom, hogy merre vinnének a lábaim, és azt sem tudom, hogy mikor állnék meg, ha megállnék egyáltalán — csak azt érzem, hogy megőrjít ez az elvágyódás... Mert egy olyan világ létezik itt énbennem, amely élő és szétfeszít — amely leírhatatlan, kifejezhetetlen emberi nyelvel, szavakkal, mondatokkal... Idebent nem létezik az idő, csak az érzések.

Édesem

Szólalj meg kérlek! Üvölts kicsiny

Lélek, ahogyan csak bírsz...!

Tégy amit akarsz, csak adj jelet,

Hogy még egy kicsit is, de élsz.

Vegyél levegőt, tartsd bent, majd fújd ki.

Látod? Nem nehéz, csak kérlek lélegezz!..

Miért adnád fel? Hiszen olyannyira erős vagy...

Ne hagyj el kérlek, ne hagyj el.

Emlékszel, mennyi mindent túléltünk már?

Ne menj el, kérlek, ne menj el...

Nyisd ki a szemedet és láss.

Nézz körbe, érezd a színeket,

Mint levegőt az arcodon...

Hunyd le a szemed, és nyisd ki újra.

Mit látsz? Ezt nevezzük világnak?

Tudod-e, hogy én milyennek látom?

Hogy én mit látok? Mit érzek?

Hajnalban a nyári széllel táncolok,

És mikor lehullanak az égről a csillagok,

Mikor az éjszaka és a nappal csókot vált,

Én csak mélyen belélegzem, és érzem, hogy élek,

Versenyt futok a gondolataimmal a messzeségbe...

Mikor oda érek, megállok, és az égre kiálltok,

Szakad az ég, süvít a szél, ahogy a bőrömhöz ér

Az égbolt lángol fent, de a szívem még jobban,

Pörögnek az órák, múlnak a percek,

Menekül a nap a horizont alá..

Gyere velem, legyünk erősek együtt!

Látod? Érted? Én szabad vagyok

A gondolataim végtelen világában.

Látod? Nyitva van a szemed?

Érzed-e tavasszal a virágok illatát?

Hallod-e a reggel a madarak dalát?

Felnézel az égre? Úsztál már a felhőkkel?

Gyere, és fogd meg a kezem...!

Ez a világ túl kevés neked és nekem~

Gyere, és fogd meg a kezem,

Az én világom elég lesz nekem és neked,

Édesem ～

Drága álmaim...

...Megint csak mi maradtunk - olyan megtörve, mint mindig.
Csak te és én.

Mi tevők legyünk? Úgy érzem túl nagy ez a világ nekünk...
Én nem bírom elviselni ezt tovább.
Istenem! Segíts kérlek, mert nem tudom mit vársz tőlem..
Nem tudom mit csináljak, nem tudom mit kéne tennem.
Egyszerűen már nem tudom mit szeretnél, hogy milyenné váljak..
csak azt érzem, hogy megölnek az álmaim, és a mások iránti túlzott szeretetem.

Miért kell itt élnem?
Itt a földön mindenki olyan furcsa.. én meg csak mint valami álmodozó élem az életem benne.. De miért is..?

Mi az én feladatom itt? Mit tegyek? Milyen legyek?...
Itt kell hogy hagyjalak titeket, édes álmaim?..
Nélkületek kell, hogy továbbmenjek?
Úgy tűnik többe már nem vagyunk elválaszthatatlanok egymástól~
..elhagysz végül te is, mint ahogy annyian tették már - és elhagylak én is téged.

És elmúlik majd...
szépen, lassan..
De már nem fáj.
Már nem fáj.
Már nem is érzek semmit sem igazán..

Ha valakit megszeretek, szeretni fogom örökké. Én ilyen vagyok.

Annyi idő elteltével csak most jöttem rá: nekem nincs otthonom. A ház, amelyben laktam, a hely ahol életem, a tárgyak körülöttem, és az emberek akik körülvettek minden nap, mind-mind csak annak a világtalan zajnak, a számomra rohanó időnek a részei voltak. Nekem – ellentétben veletek – nincs hová hazatérnem ebben a világban. Megpróbáltam megkeresni az otthonom, de nem sikerült, mert valójában nem is létezett soha – legalábbis itt a földön nem. Így végül, mindig csak más emberek szíveibe próbáltam beférkőzni, hátha ott egy új otthont találok magamnak. Ezek az emberek a barátaim lettek, akik mindennél fontosabbá váltak a számomra. Mindezek ellenére most mégis úgy érzem, az otthon nyugalmát ők megtalálhatják – én bennem – de én másokban soha sem. Mintha nagyon mélyen, engem igazából senki sem tudna megérteni. Kerestem mindig, de fordítva történt a dolog: én szerettem meg túlságosan is őket, sokkal inkább, mint ők engem. Így végül megint csak otthon nélkül maradtam, míg nekik – ha ne adj Isten már senkijük sem lenne – mindig lesz egy biztos helyük az én szívemben.  Ö r ö k r e . 

A világ csupa igazságtalanság, de még valahogy így is szeretem ~

Választottam; a lehetetlent

Ilyen ez a világ. Az emberek csak aprócska pontok a mindenségben. Csak pár megtört lélek, akik mint bábok, könnyen irányíthatóak és befolyásolhatóak.. Mozdulnak azok szavára, akikről azt hiszik, "barát"...

Talán ez a sorsunk? Vagy miért történt így?.. Látom rajtad az álarcod, amint szépen lassan megrepedezik, majd végleg lehull rólad. Látom a szemedben azt, amit talán sokan mások képtelenek meglátni - pedig ott élnek melletted. De tudod én megértem; mert engem is körül vesz a nagy világ. A világ amely eltakar árnyékával, és a nagy sötétségbe a kiutat keresve rákényszerít; hogy irányíthasson.. Akik kijutnak nagy árat fizetnek a szabadságért. Nem marad más belőlük, csak egy 'üres test' egy lélek nélküli törött baba.. Akik pedig bennmaradnak csak kóvályognak az örök sötétségben, és még ha sokan is veszik körül is egyedül lesz.. Hát ez itt a baj.. A világ felemészt, és visszavesz, amit adott. Egyszerűen túl nagy ez a világ. Túl nagy még ahhoz is, hogy igazán megismerjük egymást..

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Te választottad a tétlenséget.
Egy lélek nélküli báb lettél...

Én egyedül maradtam a sötétben.
De választottam; a lehetetlent...

My immortal

Mindig azzal biztatom magamat, hogy érdemes küzdeni. 

Pedig valójában mindig csak csalódok. Csöndben, némán, idebent mélyen...

 

Mégis mit várok? Mit remélek még mindig?  Ha a világ olyan, mint egy hajó, talán már el is süllyedt volna. Az emberek annyira hazugok, önzők, és undorítóak tudnak lenni néha. Szinte csak csalódást okoznak és mindig megbántják egymást.

Én halhatatlanom; mondd, mit csodálsz bennünk? Miért szeretsz minket? Miért védelmezel nap mint nap? Talán nem látod milyen süllyedő hajó lett a mi világunk? Vagy pont, hogy ezért vagy itt velünk? Mit remélsz? Miért remélsz örökké? Csak csalódás már minden.. 

Tudom, hogy fáj, de ne bánkódj kérlek. Segíts ki innen, vigyél magaddal, mert nem akarok így élni. Én halhatatlanom, kérlek ne hagyj magamra.. soha többé.