Nem tudom miért, de ma úgy éreztem, hogy meg
kell emlékeznem azokról az emberekről, akik már nincsenek mellettem, vagy már
nem az életem részesei többé. Talán nagy hiba volt, de mégis egyben megérte.
Mert még mindig fontosak, még mindig szeretem őket, és még mindig életben
akarom tartani azokat a már régen elhalt kapcsolatnak sem nevezhető dolgokat -
de nem is értem minek....
Biztosan az én hibám, hogy elhagy annyi ember,
tudom, és sajnálom. Tényleg nagyon sajnálom, hogy ilyen nehéz eset vagyok.
Igazából én sem tudom, hogy miért vagyok ilyen. Mindig mondom, hogy
"ezért.." vagy "azért.." de igazából én sem tudom mit miért
teszek néha.. Igazából megértem, hogy nagyon nincs rám
szükség. Azt is megértem, hogy teher vagyok néha. Nem is kell, hogy gondoljatok
rám.. Azt majd én megteszem - mert hogy mindig eszembe juttok. Igen, sokat
gondolok rátok... még olyanokra is, akik sosem hinnék, hogy egyáltalán az eszembe
jutnak. Még olyan emberek is, akiket csak egyszer láttam az utcán, vagy
beszéltem velük - akik most már ha szembe mennék velük az utcán sem ismernének
meg, a nevemet sem tudják, vagy talán még azt sem, hogy létezem... Igencsak
sokan vagytok ilyenek.
De megpróbálom a jó dolgokat látni benne, és
nem a hiányt. Köszönöm azt a sok kedves szót és emlékeket, amiket tőletek
kaptam. Köszönöm a beszélgetéseket, a közös pillanatokat, a mosolyotokat, a
hangotokat. Mindent. Köszönöm az álmaitokat, amikért én is küzdöttem idebent,
hogy egy nap elérjétek. Köszönöm a veletek való kötelékeimet, még ha nem is
tartottak sokáig.
Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy nem tudlak elengedni titeket.. Valahogy olyan nehéz - pedig tudom, hogy ti hoztátok meg azokat
a döntéseket. Az életetekbe pedig én nem szólhatok bele..
El szeretnélek engedni titeket, és nem is. Nagy hiba, vagy
sem? Nekem mégis megéri - mert így legalább ez megmarad belőletek...
Sajnálom, hogy önző vagyok.. de én szeretni
akarok.
..és ezt is fogom tenni.
