2015. április 27., hétfő

Már majdnem . . . majdnem éreztem valamit .

Szívemre hajtotta fejét a hold,
Olyan finoman, gyengéden.
Nem szólt, nem érintett,
De mégis tisztán éreztem.
Azt mondta, ez az otthonom,
Azt hazudta, ennyit érek,
És hogy Ő megért,
Hogy Ő az egyetlen.
De kell ez nekem?
Hiszen itt legbelül tudom,
Hogy nincs neki igaza..
Az áldozat az érzésekért
És az örök feledésért,
Megéri-e vajon?
Én tudtam, hogy nem igaz,
Tudtam, hogy hazug,
De mégis hagytam,
Hogy azt tegyen velem,
És azt tegyek magammal,
Amit Ő akar - és én hagyom..
Tudom, hogy az én hibám,
És ez a tudat megsebez,
Belül - ahogy kívül is.

Tiszta volt a víz,
De sötét is, mint a vér,
Mely úgy lüktetett bennem, 
Mint még soha talán...
És láttam az elmosódott
Csillagokat, s hallottam
Saját kétségbeesésem,
Éreztem az ereim suttogását,
Ahogy hívtak engem,
És a hideg fémet, 
Ahogy a bőrömhöz ért...

Feszített percek, önámítás,
Néma sikolyok, majd zsibbadtság..

Istenem, hát ma is elhittem,
Hogy tudok még érezni,
Hogy van mi fáj...
De megint csak tévedtem.

...

Holnap nem fogok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése