A szivárvány alatt

Csak fekszem a puha fűben, és nézem a fejem fölött elúszó felhőket a kék égbolt mély tengerén. Csak fekszem ott, mint egy élettelen bábú, és gondolkozom. Hol vagyok most? Mi ez a hely? Egészen más mint ahol eddig jártam. Ez volna az én kis világom? Nem.. Ez valami más, valami rémisztő, hideg, és sötét érzés.. De mégis olyan kedves nekem. Húz magához ez a hely, kéri hogy maradjak. 

Lassan elered az eső.. Apró cseppenként hullatja végig könnyeit a testemen. Nem mozdulok, csak meredek a mély, sötétedő égboltba. Hallom az eső hangját, érzem az ő jelenlétét.. és megszólal egy eddig még sosem hallott, de mégis nagyon ismerős hang. Az ő hangja. 

M e n j   e l . . 

Szavai olyanok voltak, mint az éles kések melyek éppen a testembe készültek volna fúródni.. Mégsem mozdultam.. csak vártam, hogy elálljon az eső.

N e m   h a l l o  t t a d ? . .   T a k a r o d j   i n n e n . .   
S o h a   t ö b b é   n e m   a k a r l a k   l á t n i ! . .

Hirtelen csönd ült körénk. Az eső is lecsillapodott már, majd végleg elállt. Halványan, de ragyogni kezdett a nap fölöttünk, én pedig csak minden szó nélkül, lassan.. felálltam.

N é z d ?  . . . .   L á t o d ? . . . . . .

 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . .  . . . S z i v á r v á n y . . . .

Lassan és halkan csúsztak ki azok az utolsó szavak a számon.. A hangom megcsuklott, a szemeim könnybe lábadtak.. és én még mindig csak álltam ott és néztem az eget. 

Ő csak ledermedve, rémülten állt mögöttem. Nem hagyott el több szavat a szánk... Lassan, vontatottan elindultam. Egyszer sem néztem hátra ő rá... Mentem amíg a távoli horizont el nem nyelte alakját, és vele együtt a sok emléket ami összekötött minket. 

Így ért véget a reménytelen küzdelmem kettőnk barátságáért.. ott.. a szivárvány alatt.