Ami nem múlik el soha

A legnehezebb döntéseket mindig a legnagyobb fájdalmak szülik.

Festékfoltok és a hold; a könyvek és a kávé illata; a kezed a neonfényben megvilágítva; a mosolyod; az ölelésed; az éjszaka, ami csak a miénk; a hangod; a szavaid; a vicceid; a kifogásaid; az álmaid; a vágyaid - a szíved. Ezek lesznek most az utolsó dolgok, amikre emlékezni szeretnék,

mielőtt végleg kitöröllek az egész életemből...

Pontosan egy évvel ezelőtt ezen a napon az életem teljesen megváltozott, mert te a részese lettél. Bejártad a világomat és én is a tiedet. A lényem részese lettél és ez sosem fog változni, akkor sem, ha most kizárlak az életemből teljesen. És bár legbelül megöl, mégis el kell hogy engedjelek. Az útjaink most elválnak és még így is hogy megteszem amit meg kell, tudom, hogy teljesen sosem fogjuk tudni elengedni egymást - hiszen ezért vagy a másik felem.

Egy kegyetlen és rohanó, folyton változó világban élünk. Ebben a világban az én valóságom most végtelenül szomorú és paradox módon szinte szürreálisan fájdalmas. Minden fekete-fehér körülöttem.

A valóság az, hogy nem vagy itt és tudom, hogy már nem is leszel. A valóság az, hogy olyan, minta meghaltál volna, mintha most is gyászolnálak téged. Az is valóság, hogy bár nem szereted, de mással vagy, mással osztod meg a lelked, másra mosolyogsz, mással nevetsz, másnak mondod ugyanazokat a szavakat amiket nekem mondtál korábban, csak üresebben. De valóság az is, hogy szeretsz - még most is, ezt jól tudom. Valóság az is, hogy én is szeretlek, még mindig.

Tudom, hogy sokszor túl sok vagyok és ugyanakkor túl kevés. Tudom, hogy sok hibát követtem el. Tudom, hogy volt hogy megbántottalak, pedig sosem akartalak. De te is megbántottál. Millió darabra törtél össze engem, a másik feled, úgy, ahogy még soha senki más. Olyan sebeket adtunk egymásnak, amik sosem fognak begyógyulni. És mégis, irónikus módon, még mindig szeretjük egymást.

Bár minden mindig változik, mégis akad olyan dolog, ami állandó.

Van, ami nem múlik el soha. Az, hogy szeretlek is egy ilyen közülük…

Head and heart

You are the hole in my head

You are the space in my bed

You are the silence in between

What I thought and what I said

You are the night-time fear

You are the morning when it's clear

When it's over you're the start

You're my head, you're my heart

Lassan tűnik el...

“Minden ember szívében van egy Isten alakú űr, melyet sohasem lehet betölteni semmilyen teremtett dologgal.”

Úgy fáj, hogy ilyen üres vagy... Minél inkább szetetnél szeretve lenni, annál inkább veszíted el önmagad - szépen lassan. Tudom milyen ez, mert én is voltam valaha üres. Azt mondod “tapasztalt” vagy és ez tesz azzá aki vagy, de szerintem nem hozzád ad, hanem bizonyos értelemben elvesz belőled. Tudom, hogy könnyebb abban hinned, hogy ettől leszel igazán “te”, de a “te” valójában már réges-régtől fogva létezik: a világunk teremtése óta. Azt mondod mindig minden változik, te is változol, ahogy egyre tapasztaltabb leszel az életben. Tény, hogy mind változunk, formálódunk - ez igaz. De vannak bizonyos dolgok, amiket soha senkinek nem kellett volna megtapasztalnia. Ezek olyan dolgok, amik megfosztanak minket valamitől, amit úgy hívunk: “a valódi én”.

Valahol mélyen minden ember tudatában jelen van egy magasabb szintű lénnyel való kapcsolat igénye és lenyomata. Ez lehet erős áhítozás, vonzás érzete a természetfölötti és/vagy a tökéletesség után, amit nem birtokolhatunk, de aminek a vonzerejét és hiányát érezzük. Mély sóvárgás az igazság és az élet értelmének megismerése után. Sokan keresnek valami önmaguknál nagyobbat, hatalmasabbat - szeretnének imádni valakit. Ha nem hiszed, nézz ki egy focimeccsre vagy egy koncertre. Az imádat vágya abban gyökerezik, hogy Istennel való közösségre vagyunk teremtve és nélküle nem tudunk teljes mértékben elégedettek, beteljesültek lenni.

Blaise Pascal szerint az emberi üresség és vágyakozás megtapasztalása az emberiség igaz sorsának mutatója. Minden emberben ott van a nyoma, lenyomata egy igaz boldogságnak. Van egy űr az emberi természeten belül, amit csak Isten tölthet be, ezért is nevezzük azt Isten-alakú űrnek. Azért ültette belénk Isten, hogy magához vonzza az embereket. Csak valami végtelen, változatlan, igazi jó töltheti be, azaz Isten.

Az a tény, hogy Isten kielégít bizonyos emberi igényeket és teljesít bizonyos vágyakat, nem azt bizonyítja, hogy nem létezik. Ellenkezőleg. Ne redukáljuk agyi fiziológiás szintre a magyarázatot. Olyan ez, ahogy a naplemete észleléséhez köze van annak, hogy van szemünk, ám nem merül ki ebben. A naplemente szépségének meglátásához nemcsak szemre van szükségünk, de az élményhez a Napnak is léteznie kell. Az istenhithez is köze van az emberi igényeknek és vágyaknak, de nem merül ki ebben. A vágyunk nem cáfolja, hogy az élmény forrása Isten. Az előítélet, ha valaki figyelmen kívül hagyja ilyen sokak élményét azon az alapon, hogy tud egy gyenge ám tudományos nyelvezettel megfogalmazható alternatívát. Én nem vonnám le azt a következtetést, hogy Isten nem létezhet, csak azért, mert úgy érezzük, szükségünk van rá. Valószínűbb, hogy az Isten alakú űr annak a bizonyítéka, hogy valóban lelki, szellemi lények vagyunk. Inkább arra mutat, hogy Isten létezik és hajlandó megismertetni velünk önmagát.

Mélyen legbelül olyasmire vágyunk, ami megtartja a lelkünket, ami több az anyagiaknál. Valami, ami túlmutat az evilági értékeken.

Istennel való kapcsolatra és “a valódi énünk”-re vágyunk. Mindjájunkban ott van “az a bizonyos űr” és mind különböző dolgokkal próbáljuk kitölteni. Te a művészeteddel, a szerelemről alkotott képeddel, az ideáiddal, az optimizmusoddal, az álmaiddal, alkohollal és szexel. De sosem leszel teljes, mert rossz helyeken keresgélsz.

A fogyó hold lassan tűnik el...

Bárcsak azt mondhatnám, hogy az a nő majd kiegészít - de sosem fog tudni. És ez nem az ő hibája. Egyszerűen csak nem képes rá. Ahogy neked sincs hatalmad őt valójában boldoggá tenni.

Nem vagytok elegek egymásnak.

Átutazók vagytok, akik rosszkor rossz helyen keresgélnek - egymásban.

Amikor az egész világod összeomlani készül

Mindenkinek van egy belső kis világa ami egyedi és csodálatos, ám olykor kusza és elveszett, sötét és világos - egyszerre. Ezek a különböző világok néha találkoznak - van hogy csak egy pillanatra, de van hogy akár egy egész életre is. Vannak olyanok is, amik elfutnak egymás mellett - párhuzamosak - így sosem találkozhatnak.

Nincs két egyforma világ.

A Te világod lenyűgözött, minden megtörtségével és fájdalmával együtt, amikről sosem beszéltél konkrétan, de tudtam hogy ott vannak legbelül. Sérült és tökéletlen volt, de számomra még így is gyönyörű. A Te világodból hiányoztak darabok - meghatározhatatlan foltok: légüres tér és hiány, ki nem mondott félelmek. Nem volt benne hit, de volt őszinte szeretet és szeretve lenni vágyás. Álmok és harcok. Magány és bizonytalanság. Szabadságra és elismerésre vágyás. Remény és bolondság.

A Te világod sok mindenben passzolt az enyémhez - és bár voltak köztünk szakadékok, sok mindenben ki is egészítettük egymást.

Az én világom egy paradoxon - nem oldható fel abban a szabályrendszerben, amiről szól és nagyon összetett. Egy csodálatos zűrzavar. Egyedi és egyetlen - megismételhetetlen. Egyszerre hófehér és egyszerre koromfekete, de soha sem szürke. Tele van fájdalommal, de tele van szeretettel is. Az én világom olyan világ, ahol pusztítok és építek. Minden egyes alkalommal amikor végig söpör rajta egy hurrikán és az egész világom összeomlani készül, három épület mégis mindig sértetlen marad: hit, remény és szeretet. És mindezek közül a legnagyobb a szeretet.

A te világod és az én világom hat hónappal ezelőtt összefutott és végzetesen hatottak egymásra. De amilyen meghatározó és különleges, olyan fájdalmas is volt ez a kötelék.

Nem tudom, a miénk melyik - elkerülhetetlen elválás, egy hosszabb kereszteződés, vagy éveken át tartó út - de szeretném hinni hogy bármi is volt, számodra is olyan értékes volt, mint számomra.

Ma minden összetört bennem. 

A lényem legmélyéig hatolt egy olyan szintű fájdalom amivel talán még sosem találkoztam. És mégis - még csak a gondolat is, hogy haragudjak Rád és ne tudnálak tovább szeretni szembe megy mindennel ami én vagyok.

Nagyon nagyon szeretlek - ez az épület még mindig áll, de a világom többi része romokban hever.

Minden csendes. Minden magányos. Minden omlik össze... 

Szépen,

lassan,

finoman.

És legbelül ismét meghal bennem valami.

A lány a sötétben

Vannak dolgok, amiket sosem mondunk ki,

mert könnyebb nélkülük és dolgok, amiket sosem

teszünk meg, hiába is vágyunk rájuk…

Tudom, hogy így próbálsz meg elengedni és olyan önző vagyok, mert gyűlölöm mikor ezt teszed. Pedig semmi jogom sincs nálam tartanom a szíved. Túl értékes ahhoz, hogy én vigyázzak rá.

Bárcsak ne engednél el - nem felejtenél el és adnád a szívedet másnak -

de ilyen önző nem lehetek, hogy erre vágyjak.

Bárcsak lehetnék egy kedves emlék neked.

Másra már nem is vágyom - úgysem lehet.

Bárcsak úgy emlékeznél rám, ahogy megismertél: a lány a sötétben, akinek nem láttad hogy ragyognak a szemei,

de tudtad, mert legbelül már ismertél.

“Enyém a szíved

Tiéd az enyém

Rendben?”

Nem hiszem, hogy képes leszek kitépett szívvel tovább élni, de megígérem, hogy meg fogok próbálni tovább létezni.