Úgy mentél el, hogy nem kaptam válaszokat...

Tudod.. sokat gondolok rád.
Fáj, de mégis vissza-vissza olvasom a réges régi beszélgetéseinket, mert ez minden ami megmaradt a kettőnk barátságából. Ugyan ez nem hoz téged közelebb hozzám, de valahogy mégis megnyugtat. Mert szeretek visszaemlékezni és jó a tudat, hogy volt valaha egy olyan barátom, mint te.
És nem baj, hogy nem a jelen. Nem baj, hogy nem igaz... Egyszerűen csak békével tölt el. És bár ha mélyen magamba nézek és elgondolkodom rajta, ezt a békét felváltja a szomorúság. Mégis úgy gondolom - úgy kell gondolnom: “biztos volt valami értelme”... Talán csak addig kellett, hogy az életem részese maradj. De mégis olyan rosszul esik ez a talán... Mert nekem a hiányod még mindig fáj.
Tudom, hogy ez az én hibám, hogy ilyen vagyok, és sajnálom. De tudod az fájt a legjobban, hogy végül te is csak úgy mentél el, hogy nem kaptam válaszokat...

Hiányzol.

És tudom, hogy megváltoztunk mindketten és más utakat járunk, tudom, hogy nem számít mit gondolok vagy érzek, tudom, hogy talán már nem is emlékszel rám.. és azt is tudom, hogy valószínűleg kicsit sem hiányzom neked... de mégis hálás vagyok neked mindenért, mert sokat köszönhetek neked.

Már több mint egy éve volt, de mégis élesen él bennem...

“ Vannak dolgok amiket nem akarunk elfelejteni... Nekem is van egy pár, pedig jobb lenne nélkülük....”

Hát most én is így érzek, mert nem tudlak csak így elfelejteni... Sajnálom.

Édesem

Szólalj meg kérlek! Üvölts kicsiny

Lélek, ahogyan csak bírsz...!

Tégy amit akarsz, csak adj jelet,

Hogy még egy kicsit is, de élsz.

Vegyél levegőt, tartsd bent, majd fújd ki.

Látod? Nem nehéz, csak kérlek lélegezz!..

Miért adnád fel? Hiszen olyannyira erős vagy...

Ne hagyj el kérlek, ne hagyj el.

Emlékszel, mennyi mindent túléltünk már?

Ne menj el, kérlek, ne menj el...

Nyisd ki a szemedet és láss.

Nézz körbe, érezd a színeket,

Mint levegőt az arcodon...

Hunyd le a szemed, és nyisd ki újra.

Mit látsz? Ezt nevezzük világnak?

Tudod-e, hogy én milyennek látom?

Hogy én mit látok? Mit érzek?

Hajnalban a nyári széllel táncolok,

És mikor lehullanak az égről a csillagok,

Mikor az éjszaka és a nappal csókot vált,

Én csak mélyen belélegzem, és érzem, hogy élek,

Versenyt futok a gondolataimmal a messzeségbe...

Mikor oda érek, megállok, és az égre kiálltok,

Szakad az ég, süvít a szél, ahogy a bőrömhöz ér

Az égbolt lángol fent, de a szívem még jobban,

Pörögnek az órák, múlnak a percek,

Menekül a nap a horizont alá..

Gyere velem, legyünk erősek együtt!

Látod? Érted? Én szabad vagyok

A gondolataim végtelen világában.

Látod? Nyitva van a szemed?

Érzed-e tavasszal a virágok illatát?

Hallod-e a reggel a madarak dalát?

Felnézel az égre? Úsztál már a felhőkkel?

Gyere, és fogd meg a kezem...!

Ez a világ túl kevés neked és nekem~

Gyere, és fogd meg a kezem,

Az én világom elég lesz nekem és neked,

Édesem ～

About love

Az  ember kétféleképpen szerethet: 
Önzően, vagy feltételek nélkül.

Az önző szeretet fájdalmas mindkét fél számára, pusztán az igazi szeretet hiányát tükrözi csak. Az önző szeretet önmaga miatt akar szeretni, és elvárja, hogy viszonozzák. Az önző szeretetnek sosem elég semmi. Az önző szeretet irigy, és ahogy a nevében is benne van “önző”. Ez egy olyan fajta “szeretet”, amelyre egyesek azt mondják, hogy “csak egy hajszál választja el a gyűlölettől”. Ezt a fajta szeretetet gyakran a reménytelenség és a pánikszerű félelem kísér az útján. Ez a szeretet nem igazi szeretet - mert gyilkolni lehet vele...

A feltétlen szeretet más. Önzetlen, tiszta szeretet, amely képes lemondani a saját javairól, hogy másét szolgálja... “A Szeretet türelmes, jóságos, a Szeretet nem irigykedik, a Szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. 
Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.

A szeretet soha el nem múlik.”

In Memoriam

Nem tudom miért, de ma úgy éreztem, hogy meg kell emlékeznem azokról az emberekről, akik már nincsenek mellettem, vagy már nem az életem részesei többé. Talán nagy hiba volt, de mégis egyben megérte. Mert még mindig fontosak, még mindig szeretem őket, és még mindig életben akarom tartani azokat a már régen elhalt kapcsolatnak sem nevezhető dolgokat - de nem is értem minek....

Biztosan az én hibám, hogy elhagy annyi ember, tudom, és sajnálom. Tényleg nagyon sajnálom, hogy ilyen nehéz eset vagyok. Igazából én sem tudom, hogy miért vagyok ilyen. Mindig mondom, hogy "ezért.." vagy "azért.." de igazából én sem tudom mit miért teszek néha.. Igazából megértem, hogy nagyon nincs rám szükség. Azt is megértem, hogy teher vagyok néha. Nem is kell, hogy gondoljatok rám.. Azt majd én megteszem - mert hogy mindig eszembe juttok. Igen, sokat gondolok rátok... még olyanokra is, akik sosem hinnék, hogy egyáltalán az eszembe jutnak. Még olyan emberek is, akiket csak egyszer láttam az utcán, vagy beszéltem velük - akik most már ha szembe mennék velük az utcán sem ismernének meg, a nevemet sem tudják, vagy talán még azt sem, hogy létezem... Igencsak sokan vagytok ilyenek.

De megpróbálom a jó dolgokat látni benne, és nem a hiányt. Köszönöm azt a sok kedves szót és emlékeket, amiket tőletek kaptam. Köszönöm a beszélgetéseket, a közös pillanatokat, a mosolyotokat, a hangotokat. Mindent. Köszönöm az álmaitokat, amikért én is küzdöttem idebent, hogy egy nap elérjétek. Köszönöm a veletek való kötelékeimet, még ha nem is tartottak  sokáig.

Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy nem tudlak elengedni titeket.. Valahogy olyan nehéz - pedig tudom, hogy ti hoztátok meg azokat a döntéseket. Az életetekbe pedig én nem szólhatok bele..

El szeretnélek engedni titeket, és nem is. Nagy hiba, vagy sem? Nekem mégis megéri - mert így legalább ez megmarad belőletek...

Sajnálom, hogy önző vagyok.. de én szeretni akarok.

..és ezt is fogom tenni.

Ez a mi döntésünk

Egyszer szeretném bebizonyítani magamnak, hogy érdemes élnem...

Egyszer szeretnék felmenni veled egy irtózatosan magas helyre, ahol társaink csak a csillagok. Egy helyre, ahol teljesen szabadnak érezhetjük magunkat - ahol nincsenek korlátok, se feszültség, csak a szín tiszta szabadság. Egy helyre, ahol egy pillanat alatt véget vethetnénk mindennek, de mi mégis az életet választjuk - mert érdemes élnünk.

Csak lenéznénk a mélybe - még talán el is képzelnénk, hogy milyen volna repülni - miközben a felemelő szél bejárná köröttünk a finom nyári éjszakát. Kitárnánk a karjainkat és hagynánk, hogy az eleven levegő körbefonjon minket... 

Nem kell, hogy repüljünk, az álmaink majd szárnyalnak helyettünk is.

Álmok, amikért érdemes élnünk, és küzdenünk!

Egyszer szeretnék felmenni veled egy irtózatosan magas helyre, egy olyan elképesztően más világba, ahol bármi megtörténhet ha hiszünk. Egy helyre, ahol kezünkben a sorsunk, ahol véget is vethetnénk az életünknek, de mi mégsem dobjuk el magunktól - mert érdemes élnünk.

EZ A MI DÖNTÉSÜNK.