I wish it was Saturday

Lehetek szerelmes egy pillanatba? Talán nem is egy személybe, csak egy bizonyos pillanatba?

Ha létezik ilyen, akkor talán ma egy pillanatra az voltam. Arra a rövidke kis időre, amikor csak ketten voltunk és beszélgettünk. Úgy éreztem, mintha kicsit lelassult volna minden körülöttünk. Nem tudom pontosan mennyi idő telhetett el így...

Azt mondtad, vannak dolgok amiket megértenek az emberek, mert egyértelműek - látják és/vagy megmagyarázzák nekik. De vannak olyan dolgok, amik nem konkrétak, amiket nem mondunk ki és nem magyarázunk el másoknak. Ezek a dolgok láthatatlanok. Csak az látja őket, aki érti és érzi őket.

Azt hiszem, legmélyen én értettelek.

Bárcsak aznap Szombat lett volna.

Bárcsak több időt tölthettem volna veled.

Omoiyari - avagy Veled

Nem tudom, létezik-e olyan, hogy egyszerre érez az ember szomorúságot és örömöt - és bár szinte álom-szerű érzés volt - de olyan volt mintha bennem mindkettő meg lett volna aznap. Hogy mindez hogy lehetséges? Ne kérdezd, nem tudom:

hiszen én is csak átutazó vagyok ezek a helyen...

Egy parkon át vezetett az utam. Egy eső utáni, tavaszi nap lehetett, mert nagyon friss volt a levegő és virágzó fák illatát sodorta felém a szél. Bár nappal volt, de mivel nagy volt a köd így nem láttam messzire. Azt sem láttam honnan jöttem, vagy hogy merre tartok. Minden olyan valótlannak tűnt, mintha még az idő is lelassult volna. Olyan volt minden, mintha álmodnék. De nem álom volt, csak egy gondolat.

Tudod, néha nem értjük, miért nehezedik köd a szívünkre. De még ha értjük is, sokszor akkor sem tudunk mit kezdeni vele. Vannak dolgok amiken nem tudunk változtatni és vannak személyek, akik soha többé nem térnek vissza hozzánk - ezt jól tudom.

Számomra ilyen volt az a nap is. De ahogy ott sétáltam azon a képzeletbeli helyen, meghallottam egy hangot. Nem láttam Őt, csak hallottam ahogy megszólít és békesség fogott el azonnal, minden fájdalom ellenére. Még mindig félek, de már van bennem remény is, hogy nem vagyok egyedül ebben a ködben. Remény, hogy az út amin botladozom vezet valahová. Remény, hogy az a valahová az igazi otthonom. És bár nem látom, hogy a következő lépésem hova vezet, de van kiben bíznom. Követem a hangot, még akkor is, amikor a saját lelkem gyaláz, vagy amikor minden más körülöttem vissza akar húzni a mélybe, de még ha szét is tép ez a világ: Követlek. Veled vagyok. Elcsendesedek…

Hirtelen enyhül a hiány és érzem, hogy gyógyulok. Meg fogok gyógyulni - tudom -, hogy egy nap majd másoknak is segíthessek az ő gyógyulási folyamatukban. Már tudom, hogy létezik olyan, hogy egyszerre érez az ember szomorúságot és örömöt. Hol az egyik, hol a másik lesz erősebb - örök harcot vívnak a szívedben. Hogy mindez hogy lehetséges? Ne kérdezd, nem tudom: hiszen én is csak átutazó vagyok ezek a helyen. De ha megállsz és csendben maradsz egy pillanatra - bár látni nem fogsz - hallhatod gyengéd lépteim, ahogy a parkban sétálok melletted. Veled.

December 31

Annyit gondolkodtam azon, hogy vajon írjak-e. Mert valahogy mindig is azt éreztem, hogy az év utolsó napja egy különleges nap. Inspirál, de sosem tér vissza többé. Mintha annak amit leírok, csak egyszer lenne hatalma, aztán megszűnik létezni, szépen, lassan.

Bár az emberek úgy tartják, hogy az új év új kezdetet hoz magával, és december 31-én mindenki őrült, boldog és ünnepel, számomra az év utolsó napja valamiért megmagyarázhatatlanul szomorú. 

Emlékszem, nekem a szilveszter mindig olyan volt, hogy a régi házunk ablakából néztem az eget vagy kimásztam az erkélyre - volt, hogy órákig ott lógtam pedig hideg volt kint - és csak csodáltam a csillagokat,  majd a tűzijátékot, majd újra a csillagokat. Gyönyörű volt, de mindig magányos. Minden évben, ott, ugyanazon a helyen lett nedves az arcom miközben mindenki ünnepelt körülöttem. Ők nem érzékeltek ebből semmit és mára már nekem is csak az a sós íz maradt meg az emlékeimben az átfagyott arcomról. Mégis, sok-sok éven át minden újév első napján magamban azt kívántam, hogy ne éljem meg a következő évet. 

De itt vagyok és tudom, eltűnik majd ez is… 

A ma elmúlik és nem lesz többé hatalma rajtam.

Mi van, ha sohasem volt?

Ismét

Láttam magamat zuhanni, kívülről. Olyan furcsa, meghatározatlan, távoli érzés volt. Mintha ketté vált volna a lelkem és a testem egy pillanatra. De tudtam, hogy nem láthatja meg senki, nem veheti észre senki. Ezért elrejtettem egészen mélyen. Aztán olyan jól sikerült, hogy többé nem találtam meg én sem. Csak elmerengtem, mikor jött az újabb vihar…

És ahogy kavarognak a gondolataim kint sétálgatva az esőben – elveszve, mint aki nem tudja merre tart, épp úgy, mint azon a napon – nem értem, miért lesz nedves az arcom. Ismét, ma is… 

I love

I always thought I have to be special in order to be loved.

To have a value - I thought - I have to live like no one else. I have to think like no one else. I have to "be" like no one else... All or nothing - I thought. So I started to grow a deep desire for uniqueness inside me that made me terrified to the point I couldn't even talk about it.

Am I remarkable? What if I don't?

Most of the things I tried to achieve in my life was motivated by this great fear and desire. I saw them holding hands - my deepest dreams and greatest fears - every day, yet I wished it over and over again until I was pushing my limits. And then I failed.

And every time I fell back I thought: maybe that's the only thing I'm good at. Maybe I'm just unremarkable and that's it.

I've already seen and heard so many things. Most of them were lies.

But now I know:

Love makes people remarkable.

I'm still struggling with the feeling that I have to be special in order to be loved. But now I know it's not true, even if sometimes it sounds very real to me.

I'm an unusual girl, but most of all: I love.

I love and I am loved.

And that's what really matters.