Élni fogok

Szeretnék elmenni - ha lehetséges volna. Önző módon elmenni és hátrahagyni mindent. Talán lehetséges is. Talán könnyebb, mint hinné az ember. De az arcom mosolyra született és én még mindig csak itt állok. Csöndesen, egy helyben, egyedül. Talán sírni tudnék, de még mindig csak mosolygok.

Minden okkal történik. Okkal vagyok itt és oka van annak is, hogy élhetek.

Nem megyek. Nem mehetek.

Még élnem kell.

Élnem kell.

Élni fogok.

„ A kötelékünk “

Vajon tényleg igaz volna az a mondás, hogy egyes emberek csak az életünk bizonyos szakaszaiban kell hogy "jelen legyenek"? Mindig félve reméltem, hogy ez nem igaz. Hogy még ha mi meg is változunk, ha messzire is sodor egymástól az élet, mi akkor is kitartunk egymás mellett. 

Hiszen egyszer beszéltük, emlékszel? Azt mondtuk mi sosem akarjuk, hogy véget érjen a barátságunk.. És hogy mennyi kapcsolatot láttunk már széthullani, de a miénk nem fog! MERT MI KÜZDENI FOGUNK ÉRTE!

És mégis - most itt ülök, merengek és visszafojtom a sírást.

Te nem vagy többé mellettem -

Régen mindent veled beszéltem meg.

Együtt nevettünk, volt hogy sírtunk.

Te voltál az egyetlen, aki tudta mit érzek legbelül.

Megöleltél, mikor mindenki más elítélt.

Mindig óvtál, gondoskodtál rólam, pedig nem érdemeltem meg.

Te átláttál a mosolyomon.

Többet tudtál mint a többiek.

Ismertél.

Te mentettél meg.

Visszahúztál, mikor meg akartam halni.

Ha te nem lennél, már nem lennék én sem -

________________________________________________________________

Reméltem, hogy ez alkalommal máshogyan lesz, hogy most talán sikerül küzdenem valamiért.. de megint csak hagytam, hogy egy újabb értékes dolog csússzon ki a kezeim közül: a kötelékünk.

Régen már, hogy így van.. szinte azt sem tudom, mit mondhatnék.

Legbelül csak remélem, hogy bármi is történik, hozzád mindig futhatok. Te vagy akihez  mindig visszatérhetek..

de ez alkalommal nem tudom mit teszek,

lehet, hogy megint csak tévedek...

" Szeretnék elsétálni és kihúzni magamat az esőből, 
De nélküled nem tudok elmenni.
Szeretnék az állandó félelem és a véget nem érő kétség nélkül élni,
De nélküled nem tudok. "

Tudom, hogy a halált el kell fogadni, csak nehéz...

..és én még mindig csak gyenge vagyok legbelül.

Never ending...

Hát nem ironikus? Hogy mennyi ellentétes érzelem kavarog bennünk?...

Sírunk, mikor boldogok vagyunk, nem jutunk szóhoz, mikor a legjobban felkészültünk, arra haragszunk, aki nem tehet semmiről, nevetünk mikor legszívesebben csak sírnánk, jobban bírjuk a terheket, minél több a munka, de elfáradunk ha nem csinálunk semmit.. Mintha mindig vesszőt tennénk a pont helyére; csak hogy az a bizonyos mondat sohase érjen véget.

Sweet little illusions

A napra szerettél volna nézni, de te csak a holdat láthattad bennem. Ez vagyok én és ha valami rendkívülit vártál, sajnálom, hogy csalódnod kellett. 

Én nem vagyok különleges.

Én olyan vagyok mint a hold - árnyéka csupán a napnak - aki szívén hordja az ég minden csillagát, míg el nem jön a hajnal. Akkor megszűnök, meghalok - újra és újra, minden reggelen - és te nem láthatsz többé. Láthatatlanná válok és csak mikor megint leszáll az éj találhatsz rám újra. És akkor, az éjszaka sötétjében azzá válok amivé te alkotsz. Olyanná formálsz képzeleteddel amivé szeretnél. Hiheted, hogy én vagyok a nap, az életet adó fény, de attól én még mindig csak hold maradok: fakó, sápadt megismerhetetlenség.