Szétszakadás

Elhaladtunk egymás mellett. Némán. Érzések nélkül.
Csak a vállaink súrolták egymást - az is csak éppen hogy - mint gyengéd szerelmesek, akik félve mernek csak egymáshoz érni.
Csöndesen vonultunk el a messzeségbe, a távoli horizont felé - te a tied, én az enyém felé - két teljesen különböző irányba.

Ennyi volt? Csak egy pillanat az egész? Miért mentél el? Miért nem maradtál csak egy kicsit is tovább? Bárcsak többet tettem volna a barátságunkért... de csak hagytam, hogy elsétáljunk egymás mellett, mint hűvös idegenek.
És most már késő. Szótlanul állok, és hátra pillantok még - de nem látlak már. A távoli horizont elnyelte az alakod, és én, földbegyökerezett lábakkal állok itt, egyedül.

Sosem látlak már többé.

Olyan, mintha sosem léteztél volna...

Drága álmaim...

...Megint csak mi maradtunk - olyan megtörve, mint mindig.
Csak te és én.

Mi tevők legyünk? Úgy érzem túl nagy ez a világ nekünk...
Én nem bírom elviselni ezt tovább.
Istenem! Segíts kérlek, mert nem tudom mit vársz tőlem..
Nem tudom mit csináljak, nem tudom mit kéne tennem.
Egyszerűen már nem tudom mit szeretnél, hogy milyenné váljak..
csak azt érzem, hogy megölnek az álmaim, és a mások iránti túlzott szeretetem.

Miért kell itt élnem?
Itt a földön mindenki olyan furcsa.. én meg csak mint valami álmodozó élem az életem benne.. De miért is..?

Mi az én feladatom itt? Mit tegyek? Milyen legyek?...
Itt kell hogy hagyjalak titeket, édes álmaim?..
Nélkületek kell, hogy továbbmenjek?
Úgy tűnik többe már nem vagyunk elválaszthatatlanok egymástól~
..elhagysz végül te is, mint ahogy annyian tették már - és elhagylak én is téged.

És elmúlik majd...
szépen, lassan..
De már nem fáj.
Már nem fáj.
Már nem is érzek semmit sem igazán..