Elengedhetetlen

Hogyan lehet megérteni valamit,
Ami látszólag érthetetlen?
Hány év kell hozzá, hogy
Képes legyek felfogni
Mindezt?
Hogyan lehet elengedni

Valakit,
Aki elengedhetetlen?
De - mégis, ma is

Muszáj engednem,

Minden nap egy keveset,

és újra meg újra

Meg újra

Megpróbálok úgy tenni

Mintha már nem fájna,

Mintha már nem hiányozna.

Megígérem, megpróbálom

Ma is becsapni magamat

Mintha jól lennék,

Mintha meggyógyultam volna már.

És - így ismét

Muszáj engednem,

Minden nap egy keveset,

és újra meg újra

Meg újra

Megpróbálok úgy tenni

Mintha képes lennék megtenni

A lehetetlent, és

Elengedni, azt aki

Elengedhetetlen.

Unmei no Akai Ito

 運命の赤い糸 - the red string of fate

Tizenhárom

November 13 idén egy hétfői nap. Emlékszem, tavaly ilyenkor vasárnap volt, mégpedig életem legszomorúbb vasárnapja. Hogyan is felejthetném el?

A lényem egy része meghalt azon a napon.

Hogy milyen érzes volt? Olyan mintha kitépnék egy létfontosságú szervedet - valamit, ami hozzád tartozik, valamit, ami nélkül nem tudsz élni többé, csak elviselni. Elviselni a létezést, elviselni mindig "csak még egy nappal többet".

Tizenhárom.

Ahol nincsenek szavak, ott a távolság üvölt csupán - ha már én nem tudok. Amúgy sem hallaná senki. És még ha hallanák is, tudom, te nem lehetsz köztük, innentől kezdve pedig semmi sem érdekel már. Nem marad semmi más, csak ez a fantom-fájdalom és hiány, valami után, ami már rég nem az életem része többé.

Van, ami mélyen legbelül nem gyógyul meg bennem soha.
Dolgok, amiket cipelünk magunkkal a sírig.

Tizenhárom.
"Csak még egy nappal többet".

És közben mégis újra meg újra reménykedek belül, hogy nem élem meg a következő évet.

I’ll never be the same after you

I should hate you.

For running,

and taking your reasons with you.

The questions left behind

like little thorns of the mind.

I’m trying like hell to pull them out

hoping to spot the warning signs missed.

Why couldn’t you help me understand?

Why didn’t I deserve the reprieve?

How were you unfazed by my bleeding?

I should hate you.

For discarding my heart and history

as if it were throwaway cheap.

The way you disposed of my spirit

left me shredded.

Cut to ribbons that I’m sewing back together.

I’ll never be the same after you.

You didn’t leave me better off than you found me.

You stole what we shared.

It’s unnatural to move on from someone who resides inside me.

I can’t shake loose or free.

The painful truth is

I don’t want to forget you.

I won’t act as if we never existed.

After all this time together,

all this life together,

you detached with such ease

that I must have dreamt it all. 

What I wasn’t prepared for -

choking down answers I’ll never receive.

Your indifference is brutal.

Something reserved for savages.

All decency is disposed of

once someone decides to run.

Fiendish for distance between you and them.

No long goodbyes.

Nothing resembling a semblance of closure.

Their own embarrassment brings about avoidance.

I should hate you. 

See,

needing to do what’s best for your life,

at the expense of mine,

doesn’t make you right.

Quite the opposite.

And what’s most troubling is how often 

I still think of you.

I still imagine hypothetical scenarios

of you coming back around.

Showing up on my doorstep. 

And how I’d react to your negligence.

What would you say?

What could you possibly say that would fix the damage done

where I’d even take you back?

Anything.

And really,

I hate myself for that.

Ami nem múlik el soha

A legnehezebb döntéseket mindig a legnagyobb fájdalmak szülik.

Festékfoltok és a hold; a könyvek és a kávé illata; a kezed a neonfényben megvilágítva; a mosolyod; az ölelésed; az éjszaka, ami csak a miénk; a hangod; a szavaid; a vicceid; a kifogásaid; az álmaid; a vágyaid - a szíved. Ezek lesznek most az utolsó dolgok, amikre emlékezni szeretnék,

mielőtt végleg kitöröllek az egész életemből...

Pontosan egy évvel ezelőtt ezen a napon az életem teljesen megváltozott, mert te a részese lettél. Bejártad a világomat és én is a tiedet. A lényem részese lettél és ez sosem fog változni, akkor sem, ha most kizárlak az életemből teljesen. És bár legbelül megöl, mégis el kell hogy engedjelek. Az útjaink most elválnak és még így is hogy megteszem amit meg kell, tudom, hogy teljesen sosem fogjuk tudni elengedni egymást - hiszen ezért vagy a másik felem.

Egy kegyetlen és rohanó, folyton változó világban élünk. Ebben a világban az én valóságom most végtelenül szomorú és paradox módon szinte szürreálisan fájdalmas. Minden fekete-fehér körülöttem.

A valóság az, hogy nem vagy itt és tudom, hogy már nem is leszel. A valóság az, hogy olyan, minta meghaltál volna, mintha most is gyászolnálak téged. Az is valóság, hogy bár nem szereted, de mással vagy, mással osztod meg a lelked, másra mosolyogsz, mással nevetsz, másnak mondod ugyanazokat a szavakat amiket nekem mondtál korábban, csak üresebben. De valóság az is, hogy szeretsz - még most is, ezt jól tudom. Valóság az is, hogy én is szeretlek, még mindig.

Tudom, hogy sokszor túl sok vagyok és ugyanakkor túl kevés. Tudom, hogy sok hibát követtem el. Tudom, hogy volt hogy megbántottalak, pedig sosem akartalak. De te is megbántottál. Millió darabra törtél össze engem, a másik feled, úgy, ahogy még soha senki más. Olyan sebeket adtunk egymásnak, amik sosem fognak begyógyulni. És mégis, irónikus módon, még mindig szeretjük egymást.

Bár minden mindig változik, mégis akad olyan dolog, ami állandó.

Van, ami nem múlik el soha. Az, hogy szeretlek is egy ilyen közülük…